Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 11. szám - Zám Tibor: Krisztusunk hatodik sebe (novella)
„Bár eredetileg a kereszt ledöntésére épült a filmdráma, a rendezőnk úgy döntött, hogy kihagyja a jelenetet, mert nincs még meg hozzá a történelmi távlat. Krisztusunk hanyattvágása, noha a valóságban megtörtént, sértené az istenhívők érzületeit, sebeket szaggatna fel a közös akolba terelt parasztok millióiban, és gyomoridegességet okozna a Filmtröszt fejeseinek, akik jobban kedvelik a scoth whiskyt, mint a kockázatot. Ettől függetlenül maga megkapja a helyszínpénzt, de abban most már egészen biztos lehet, hogy engem nem fog megkapni, viszlát. . . Búcsúzóul elkáromkodtam magam, de ennek említése csupán azért fontos, mert a vallási téboly végét és egy töprengés kezdetét jelentette. Mire azonban végiggondolhattam volna, hogy milyen rossz lesz ez a film, amelyből kioperálják a konfliktust, addigra az események a végkifejlet irányába fordultak. Megérkezett a Filmtröszt teherautója. A kocsi oly lassan gördült a ház elé, hogy kutyám életkedve néhány másodpercre visszatérni látszott, de ugatás helyett csak beleszimatolt a levegőbe, szomorúan rámnézett és elsompolygott. Ez is rossz előjel volt. Ahelyett azonban, hogy gyorsan követtem volna kutyám példáját, jattoltam az érkezőkkel, és kíváncsian figyeltem őket. Azt nyomban megláttam, hogy nemzedéki ellentétek köztük már nincsenek: a munkától való intenzív undor oly szorosra fűzte össze a két embert, mintha nem is lett volna köztük 33 év korkülönbség. A loboncos hajú, langaléta sofőr félórát piszmogott a kocsi hátoldalának leeresztésével, azután üres tekintettel bámult a semmibe. A tömzsi sörtehajú ácskőműves minden oldalról megvizsgálta a keresztet, de a szótlan szemlélődést nem vallási áhitat ihlette, hanem bosszúság, hogy bármelyik oldalról kezdi kibontani a terméskőbe ágyazott monstrumot, egyetlen munkamozdulatot sem takaríthat meg. Ebben a felismerésben fogant mély sóhaj azt sugallta, hogy könnyebb odafent holtan csüngeni, mint idelent melózni, orcánk verítékével keresni meg mindennapi kenyerünket. Mivel én sem hiányoznék a sírtól, amelybe a munkát temetik, az együttérzés húrjai rezdültek meg bennem, mint a Krisztust őriző római katonákban egykoron, de ecetes spongya helyett pálinkával próbáltam a sóhajtozó ácskőműves kínjain enyhíteni, s nem eredménytelenül, mert emberem képén párákat gyöngyöző derűvé simult a gond redőzete, füttyre csücsörített ajkai közül pedig előtüremlett a mindnyájunk által jól ismert nóta, hogy „Bazsa Mári libája, belement a Tiszába”. Mielőtt megütközhettem volna az elvégzendő munkához és a hely hangulatához illetlen dallamon, a mélázó sofőr vonta magára a figyelmet. Bizonyára belefáradt a semmittevésbe, mert közelebb vonszolta magát, és a gesztenyefa árnyékos oldalán, a gyantás rügyek morzsolása közben azt mondta, hogy „az állam ereje polgáraink jólétén nyugszik.” A sofőr szavait ártalmatlanul kószáló bölcselkedésnek is hihettem volna, vagy egy üdítő eszmecsere prológusának, az ácskőműves helyeslése viszont arra utalt, hogy a filozófia és a kereskedelem a gyakorlatban közelebb van egymáshoz, mint az elméletben. Ha a két fogalom első összetalálkoztatásakor hülyének tettetem magam, akkor e két ember hülyének néz és továbbáll, bennem azonban — bár természetem alapvonása az élhetetlenség —, megmozdult valamely távoli ős kalmárszelleme: szemügyre vettem a jó küllemű IFÁ-t, a teherautót. Az ácskőműves nyomban bizonyítani kezdte, hogy itta homokdűnék mögött, távol a KPM-esektől és a fejvadászoktól, mint fővállalkozó vagyonokat kereshetnék e kocsival; ha azonban a bérfuvarozást lealacsonyítónak tartom, fogadjam fel őt alvállalkozónak, és akkor ketten keresünk vagyonokat. Tétovázásomat a sörtehajú beleegyezésnek vélte, s festéket, ecsetet varázsolt elő, de'mielőtt eltüntette volna az IFA oldaláról a Magyar Filmtröszt feliratot és a sáfránysárga felségjelet, a sofőr megjegyezte, hogy „konszolidált államban élünk”, s közben unottan morzsol16
