Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - MŰHELY - Balogh László: Ady Endre Száz hűségű hűség c. versének elemzése

szautal a vershelyzet „százszor-zárt titok hős, futó bölcsére” s a törvényteremtő alkotói öntudatnak ugyanaz a ,,gőgje”, „pogány ön-szerelme” fejeződik ki benne, mint a nagyon közeli keletkezésű A veszélyek Istené-ben és A megunt csatazaj-ban.

A „száz alakkal” motívum egészen közvetlenül visszakapcsol a második költői magatartás „száz alakban” és „minden arcához” jelképeihez, hiszen mindegyik személyiségének kimeríthetetlen gazdagságára vonatkozik. S éppen ezért kell, hogy verseivel „száz vitába törjön”, mert a befogadók mindig egyetlen jelentést szeretnének megragadni, de az igazi műalkotás újabb és újabb értelmezést követel korok és befogadói szintek szerint. Jól érezte Ady, hogy az olvasó, még az értő, támogató befogadó és a „változón szabad” alkotói személyiség, illetőleg „dús alaktalan", mindig „más mézét” öltő verse között szöntelenül feszültség teremtődik, mert a mű megalkotása és a befogadói értelmezés sohasem lehet szinkronban „szívelve”, amint ezt a viszonyt Az örökké el váltak-ban jellemzi.

Ady vállalja ezt a „száz vitát” egykorú és későbbi értelmezőivel s ezzel e motívum is kapcsolódik a „hős, futó bölcs” és a „bátran” jelentéséhez. Hiszen minden igazi műalkotás a befogadók, az olvasók felé nyitott, számtalan érvényes értelmezést megengedő, tehát „száz hűségű”. Ehhez természetesen az olvasó nagyfokú szellemi aktivitása szükséges. Földessy Goethét idézi erre vonatkozóan: „a műalkotásnak legmagasztosabb rendeltetése mindig az, hogy elmélkedésre indítson és csak akkor lehet a szemlélő vagy olvasó számára kedves, ha kényszeríti őt arra, hogy saját észjárása szerint magyarázza meg azt és mintegy kiegészítve újraalkossa.” A műalkotást megteremtő költő pedig zárt, személyisége „titkait”, „hű magát” továbbőrző a legközelebbi megnyilatkozásig. Tulajdonképpen személyisége milyenségére, „melyvoltára” szintén vonatkozik a „száz hűségű”, mert „bárki másnál több és gazdagabb” „titkait” „száz alakban”, mindig „más mezben”, de végeredményben létéhez, sorsához, öntörvényeihez „egyetlen hűen” valósítja meg verseiben.

Egyetlen költeményben a teljes irodalmi kommunikációs viszonyt (költő — vers — olvasó) érintette Ady. De a vers keletkezését kiváltó alkotáslélektani állapot mégis a „szókimondó baj”, a tudatban „kész” vers nyelvi jelrendszerbe transzformálásának györtő, kritikus helyzete. Mert ekkor dől el, milyen öntörvényű rendszert képes teremteni alkotói személyisége és „titkai” közlésére. Minden nagy költő érzi ezt a szorongó, felelősségteljes állapotot. Ady egyetemes jelképét teremtette meg ennek az öntörvényeinek elkötelezett alkotói lelkiállapotnak, mely megelőzi a vers szöveggé formálását, hogy kimeríthetetlen jelentésgazdagsággal, „száz hűségű hűséggel” legyen képes jelképrendszerével közölni „titkait.”

79