Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: Korszerű Homokóra (Jékely Zoltán: Minden csak jelenés)
KORSZERŰ HOMOKÓRA Jékely Zoltán: Minden csak jelenés Jékely Zoltán új kötete, a Minden csak jelenés régi és új verseket tartalmaz — csupa olyat, amely eddig még nem jelent meg könyv-formában. Legrégibb darabja 1944-es, a legújabb 1976-os keletű; többsége a hetvenes években íródott. Költészetéről valóban úgy érdemes beszélni, ha régi és új verseit együttesen szemléljük. Ahhoz a költőtípushoz tartozik, aki gondosan gazdagítja eszköztárát új verstípusokkal, a líra művészetében még szokatlannak tetsző szavakkal, meglepő rímekkel, ritmus-váltásokkal —, de ifjúkorában kialakult költői karakteréhez napjainkig hú maradt. Kitatott a szépség eszményében fogant költészet hagyománya mellett, eredendő alkatát nem áldozta föl múló divatokért. Legfontosabb mondandója most is a múlandóság tudata — ez táplálja intenzív érzelmességét, a szó hagyományos értelmében lírai érzékenységét. Emlékező, nosztalgikus, boldogságsóvárgó természet; szinte minden élményét, fölismerését a gyermekkor és az ifjúkor elveszített boldogságához, már-már édeni emlékéhez méri. Ennek az érzékenységnek szolgálatában áll a tárgyi világ aprólékosan pontos szemlélete, romantikus eszménykeresése, a hét- köznapiságukban is igéző hangulatok eleven megjelenítése, mely kozmikus távlatú képzelőerővel párosul. És ezzel függ össze játszi erotikája, rengeteg nőalakot felvonultató szerelemkultusza, melynek lényege a romantikus örök-egy nő szüntelen keresése. És ez a nagyon átérzett mulandó- ság-tudat vonzza a múlthoz, az időtálló nemzeti és európai kultúrához, a természet visszatérő, örök jelenségeihez, az évszakok körforgásához, az emberi beavatkozástól mentes tájak időtlen nyugalmához. Vonzódásának ezek az erővonalai rendkívül tágas világot fognak össze; vidékies és városias elemekben például egyaránt gazdag. Kisebb megszakításokkal öt évtizede él a fővárosban, a nagy- enyedi születésű költőről mégis elmondhatjuk La Rochefoucauld-val: „A szülőföld tájszólása a szellemben és a szívben éppúgy megmaradt, mint a beszédünkben”. (Vagy még tartósabban — tehetnénk hozzá.) A szülőföld, a nemzeti hagyomány és a természetrajongás nála mindig elidegeníthetetlen személyes ügy, sosem program vagy irányzat, s városiasságáról ugyanezt mondhatjuk; a budai Vár, a budai dombokra kanyargó, régi utcácskák, a fürdőváros hangulata éppoly ,,be- lakottan” otthonos közege, mint az erdélyi táj volt; s a modern metropolisz bizonyos jelenségeitől való riadalma nem a város ellen, hanem érette hangzik föl verseiben, hiszen európai költő, Párizs, Róma vagy Velence képe, Chaplin mozija vagy a bárholi koncertterem egyenrangú a gyerek- és fölnőttkori életközegével. Kritikusai jogosan emelték ki életművéből első helyen a mulandóságérzet megszólaltatását. Örök téma, örök közhely — csak embervoltunkkal együtt veszhet ki a világból. Jékelynél mégis jelleg-meghatározó jelentőségű. Ezt a mélabús alapérzést, azt hiszem, senkinek sem sikerült ennyi örömkészséggel kifejezni: „Virgonc idő, úgy elinalsz, / mint egy jó harmadfú csikó” (Vízparti ének, 1936). (Felötlik: nem lehet véletlen, hogy a költészetet a Pegazus jelképezi. Gondoljunk csak az új magyar líra gyönyörű ló-hasonlataira, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Kálnoky László vagy Zelk Zoltán képeire!) Változatlan lényegű témában Jékely így szolgáltat új meglepetéseket: „Esztendők vad galoppját, / forgását évszakoknak . . (Schubert-invokáció). E versében — mely egyebekkel együtt méltán sorakozik régebbi remekműveihez, olyanokhoz, mint a Futballisták, a Madár-apokalipszis, az Óda a gyászlovak emlékezetére és a többi — sikerült szavakkal megkomponálnia egy valóságos zeneművet. A tételei valóban zenei tételek, disztichonbetétjei valóságos scherzók, felkiáltásai fortisszi- mók, zárójeles szakasza melankolikus gordonkaszólam, a befejező rész — és egyáltalán a különböző tételek szerkezeti váltakozása — gondolati ellenpontozásokban bővelkedő, zenei kontra- punktok sorozata. Elhallgatásai, szavakkal kifejezett „szünetei” is zenei természetűek: „Azután csend, és a csendből, / hosszan, felszabadult, vígaszadó zokogás”. Közismert, hogy a zene — prózára — lefordíthatatlan; Jékelynek sikerült költőileg kifejeznie a zene gondolatát és hangulatát. Érezzük örömtelién fölívelő dallamait, melankolikus mélypontjait, dübörgő düheit, viharait — a Schubert-zenéből kiérzett forradalmi azaz forradalom-sirató hangulatot. Groteszk haláltánc képzetét sugallja a mulatós zárórész, a „hoppsári- hopp! ÖRÖKÉLET” zord vigadása, fordított memento mori-ja. * Láthatóan a régi vívmányait fejleszti tovább a költő. Elejétől tapasztalhattuk, hogy a nagy Nyugat-nemzedék formakultúráját sajátította el — újra-fölfedezve elődeik, Reviczky és kortársai hősies előfutári vállalkozását —, s ezen belül újított, saját egyéniségének megfelelően. Hagyománytisztelete fiúi lázadozással párosult: korszerű életérzéssel, történelmi és kultúratörténeti helyzetérzékeléssel kellett megújítania azt a formakultúrát, amelyet Ady, Babits, Tóth Árpád és Kosztolányi — apja, Áprily Lajos közvetlen közvetítésével — örökül hagyott reá. A groteszk eszközökkel gazdagon ellenpontozott romantikája azt a tradíciós elvet valósítja meg, amely szerint a világ rendjében a fő mozgató erők — a legszélsőségesebben ellentétesek is — egységben vannak: minden egy. Ha ezt csak filozófiaként vallaná, akkor egy meghaladott gondolatkörbe zárult volna, ám ő mindent az eleven tapasztalatban ismer föl: „Víg őszi sírás — bús tavaszi ének; / édes fájás — keserű kéj: nem egy!” — írta már 1939-ben. Borúra derűvel 91
