Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 10. szám - SZEMLE - Alföldy Jenő: Korszerű Homokóra (Jékely Zoltán: Minden csak jelenés)

viliódzó kedélye, életszerelme és haláltudata nyilvánul meg benne.

Még a rímei is az ellentétes dolgok egységben látását, együttes érzékelését jelzik. Ám az össze- csengés felemás módja, gyakori disszonanciája a dolgok széthúzását, a szemlélet meghasonlott- ságait sem födi el. Érezteti a gondolat enyhe fényelhajlásait, a költői tárgy körüli sugártöréseit — ahogy mondani szokták: a holdudvart. íme egy kis ízelítő Jékely rímszótárának régebbi leleményeiből: szürke rönk — alámerülünk; nagy- kredencben — Velence templom — limlom; denevér — pályabér; csillámpala — kánikula; karácsony — harácsol; Mennyország kapuja — hippy hejehuja; mámoros

— kárbunkulus. A mostani kötetben: bagzik — fiadzik; fekete roncs — orra-szeme nincs; harang — kereng; tébolyoknak — támolyognak; könny pereg — dömperek. E rímpárok vagy egészen szokatlan és szinte összeférhetetlen fogalmakat azonosítanak a hallásban, vagy ellenkezőleg, „kancsalságukkal” érzékeltetik a modern életérzés ziláltságát. Erősen kicsengő rímek ezek, de éppen a szabálytalanságuk adja különös dialektikájukat, melyben a szavak jelentéstanilag is rímelnek valahogyan.

Még rímtelen verseiben is milyen erősen csengenek az ilyesfajta rímek vagy anti-rímek: ordas- repdes. Vagy nézzük a Homokóra-játékot,

mely (Kálnoky László Labirintusához hasonlóan) türkökép-szerűen szimmetrikus költemény: a sorok a vers közepétől fordított sorrendben megismétlődnek, s így a homokóra képzetét keltő, gondolati képverset kapunk. A két középső rímpár: konok — homok, majd — visszafelé megismétlődve — homok — konok, éreztetve a homok-másod perctöredékek „konok”, kérlelhetetlen pergését.

Ez a nagyon funkcionális — tehát nem öncélú

— formaművészet nemcsak a rímelésben mutatkozik, hanem a ritmikában, képalkotásban, s egész versszerkezetekben is. E disztichon például a sor- eleji spondeuszok lassúságával és a sorvégi dakti- lusok megiramodásával sugallja gondolatát: „Mennél lassabban jár botra hajolva az ember, / annál gyorsabban vágtat a délceg Idő!”. Kapalkotásá- nak hamisítatlan tüneményei a groteszk szókapcsolatok: a modern tánc hímnemű riszálója „kanfari táncos”, a fegyvergyárak és az általuk ontott tankok „agytaian gigászok”, s a háborús tömeg- termelésben „gépek hordája bagzik”. Szépségeszmény vezérelte verseiben ilyen szavak vegyülnek a parnasszusi formakultúrában honos kifejezésekkel: szénmonoxid, aktív, beat-szupersztár, drog, (autó-)stop, összkomfortos, kollektív dömperek. Jékely szava a fiatalabb költőnemzedéknél máris elterjedt hamuhodni is. Nyelvújításának fényes termékei: megannyi korszerű eszköz, hogy a költészet ősi szerszáma, a lant, azaz líra el ne avuljon. Mert Jékely alapjában romantikus, patetikus költő. A halott költő szava nála „egy nép kollektív végrendelete”. Számos verse épp azzal tüntet (attól modern!), hogy tudatosan és

vállaltan régi típusú, tiltakozásul a különféle divathóbortok ellen. Himnikus ékesszólással zeng a Megszolgált örökkévalóság vagy a Rémálom szürke sziklatájban; régi, kopott és porlepte tárgyakra sugároztatja nosztalgikus érzéseit az Örökség női s férfi ágon versében. S hiába nyilatkoznak lekicsinylőén az újmódi kritikusok a „historizálásról”, A budai szobrok köszöntése, Illyés Gyula hasonló tárgyú versével együtt, modern költészetünk egyik remeklése, s nemcsak attól, hogy a régészeti lelet a hetvenes évek szenzációja; a vers nem pillanat-érdekű. A múltat tartja ébren, mint a Széchenyi emlékezetére írott négysoros, és a jelenen túl a jövőnek is üzen, mint a honfitársaiért perlő Gulliver tudósítása.

Újszerű remeklése a versszerkesztésben: A 272. tárgy leírása. Első részében egy bécsi műkereskedő árverési katalógusának lapját írja le „szolgai fordításban”. A kikiáltott műtárgy: hóhérkard, mellyel több mint háromszáz éve Zrínyi Pétert és Frangepán Ferencet lefejezték. A költemény második része a Habsburg-ellenes szabadsághősök utóéletének először csak kommentáló tudomásulvétele, majd rapszódikus lendületű etikai számonkérése a merkantil műveletlenektől.

Érzékenysége a nemzeti és az egyetemes történelem iránt mindig erős volt. A politikai erőszak ellen szükséges időben rendre hallatta szavát. Ennek első jeleit a második világháború előtti puskaporos hangulatban tapasztalhatták olvasói. Háborúellenes, antifasiszta költészete külön fejezet életművében. A hetvenes években két irányban is fokozódott a közügyek iránti fogékonysága. Remek epigrammákban tiltakozik az életforma baljós jelenségei ellen (környezetszennyezés, a szerelmi és általában az érzelmi kultúra hiányosságai, hagyománytiprás, nyelvrontás, torz, lélektelen versmondás, divatőrület a táncban, ruha- és magaviseletben, gépi zenében), és minden ékesszólását bevetve szólal föl a kis népek, nemzetiségek művelődési — és egyáltalán: létezési — jogaiért. Munkamódszere annyiban módosult ehhez, hogy tárgyiasabb, egyúttal parabolisztiku- sabb formákat dolgozott ki a minél nagyobb általánosítás, sűrítés érdekében. Mégis meg tudta őrizni hangvétele személyességét, érzelmi hőfokát. Lépést tartott a világlíra haladásával az objektivitás irányában, de a hagyományok ápolásáról sem mondott le, s jó ideje nem a másoktól örökölt hagyományokról, hanem a saját „hagyományairól” kell beszélnünk vele kapcsolatban.

E mindössze huszonöt vers egész sokrétűségében mutatja be őt: a nemzeti költőként európai krónikást, a családiasát, az etikusát és erotikusát, a groteszk-írót, az időmúlás könnyes-mosolyú filozófusát, a nagy muzikalitású és képzelőerejű formaművészt, a természetimádó posztimpresz- szionista tájfestőt, a szolidan archaikus, egyszersmind merészen újító nyelvművelőt.

*

Groteszk látásmódját és humorát külön műfajban is kamatoztatja: Sárkányhalál Csoma92