Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 10. szám - MŰVÉSZET - Pap Gábor: Zománc, Kecskemét, 1978 - Címszavak és kérdőjelek

zománcműveket, akkor — különösen a konkrét, valóban létező épületdíszítési igényekhez igazodó és azokat jó hatásfokkal kielégítő művek esetében — az a veszély fenyegetne, hogy az alkotótelep lektorátusi hatáskört sért. Míg így, hogy nem lehet szó 1:1 léptékű kivitelezésről, természetesen nem lehet szó hatáskörsértésről sem. Más szóval: a kecskeméti program elvi végrehajthatóságának — legalábbis ami a monumentális épületdíszítésre vonatkozó részét illeti —e pillanatban az első számú biztosítéka az, hogy gyakorlatilag végrehajthatatlan. Hát oldja fel ezt a gordiusi csomót az, akinek több türelme van hozzá. Én kerek három éven át vesződtem vele, hasztalan.

Második és harmadik feladványunk közös gyökerűnek tekinthető, amennyiben mindkettő a sorozatgyártás általánosabb problémaköréből sarjad ki. Azt hiszem, nem mondok vele újat, ha megemlítem, hogy a „sorozatgyártás” kifejezés az utóbbi egy-két évben minden egyéb varázsszót maga mögé utasított művészeti közéletünkben. „Alkalmas-e a sorozatgyártásra vagy sem?” — ma első fokon ezzel méretik nálunk az ötvösmű, a textília, a kerámiatárgy stb. stb. — s ha az igazoltató kérdésre a válasz „nem”, akkor a mű, művelőjével együtt irgalmatlanul leparancsoltatik a kortársművészet Parnasszusáról. Egész műfajok is részesülhetnek anatémában, jórészt ezért vált „gyanús műfajjá” az utóbbi években a klasszikus értelemben vett festészet és szobrászat, jóllehet ezek igazán méltánylandó erőfeszítéseket tesznek ma már a szériagyártás meghonosítására. Ráadásul a mértékadó példa is innen származik: a sorozatban (!) gyártott giccs, a kerti törpe, a gombolyaggal játszó macska, a bőgő szarvas patakparton stb., stb. — és ugyancsak sorozatban gyártott fogyasztójuk, a tömegember, az arcnélküli alattvaló.

Vajon hányszor kell még leírni, elmondani, fülbe kiabálni, hogy elhihetővé váljék: sorozatban gyártani büntetlenül csak alegységeket lehet, mégpedig minden elképzelhető vonatkozásban csakis a funkcionálási szint alatt képzett alegységeket. Minél bonyolultabb struktúrákat állítunk elő ugyanis mechanikus sokszorozással, annál nagyobb a veszélye annak, hogy a vele kapcsolatba kerülő ember — mind az előállítás, mind a használat szintjén — beleépül a sorozatgyártási láncba,és három egymást követő fokozatban áthangolódik a mechanikus sokszorozás ritmusára. Csak idő kérdése, hogy ennek a — hangsúlyozom: szükségszerű és éppen ezért megkerülhetetlen! — leépülési folyamatnak melyik pontján veszítjük el egyedi jellegzetességeinket, melyiken az emberi jellegzetességeinket és melyiken az é/ó'/ény-jellegzetességeinket.

„Enyhítsék, oldják a sorozatban gyártott lakótelepi házrengeteg sivár monotóniáját!” — Immár harmadik esztendeje ezt jelöli ki a kecskeméti alkotótelepi program a monumentális zománcművek első rendű feladatául. Bölcs és nagyonis időszerű „napiparancs”. De még el sem hangzott, valaki az utolsó sorból —ahol jól meg lehet bújni — rendre utána vakkantja: „. . . és készüljenek sorozatgyártásban!”

Hát bogozza ki ezt a gordiusi csomót is más. Mert én már ezt is csak vágni tudnám.

És a harmadik feladvány? „. . . a hazai és egyetemes népművészet szellemében megújított, annak formakincsével és főként képalkotó logikájával meggazdagított, monumentális épületdíszítő feladatok ellátására is alkalmas korszerű mai magyar zománcművészet kifejlesztése lenne az alkotótelep fő célja, s ebben a célkitűzésben eleve benne foglaltatik az a feltételezés, hogy a népművészet formakincse és képalkotó logikája sem a zománcműfajtól, sem korunk sajátos igényeitől nem idegen.” — Ugye milyen szépen hangzik? Ebben az évben már éppen három helyen volt olvasható nyomtatásban, csak magában az alkotótelepi katalógusban is kétszer. De leírhatnánk harminchárom- szor, sőt háromszázharmincháromszor is évente, ha minden esetben felhangzik melléje — nem tolakodón, inkább fülbemászón — a kéretlen használati utasítás: „. . . és ha lehet, készüljön sorozatgyártásban”.

82