Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - MŰVÉSZET - Pap Gábor: Zománc, Kecskemét, 1978 - Címszavak és kérdőjelek
ún. „keresztszemes vita” anyagával — Kecskeméti Zománcművészeti Alkotótelep katalógusa, 1976., 15—21. o., továbbá 1977., 62—65. o.) És valóban „körön kívülinek” tekinthetők? Félek, túlságosan is erős a csábítás irányukban, hogy beépüljenek az érdekeltségi láncolatba... A folyamat pedig — pozitív visszacsatolásról lévén szó — természetesen itt sem áll meg. A további kérdéseket azonban, azt hiszem, már nem a szimpozionok működésének, illetve működtetésének probléma-szintjén kellene feltenni. Monumentális épületdíszítés és zománc — utak és zsákutcák „Kecskeméten kezdettől fogva alapvetően egyetlen — bár két, egymással nem túlságosan szorosan összefüggő ágazatra szétbontható — program végrehajtása folyik. A program egyik ága: új, korszerű, a mai anyagi—technikai—technológiai, illetve szociológiai és művészetpolitikai feltételeknek megfelelő lehetőségeket keresni a zománc alkalmazására a monumentális épületdíszítésben. A program másik ága: a helyi és ezen túl az egyetemes népművészet értékeinek alkotó felhasználása egy alapvető társadalmi igényeinknek megfelelően teljes és szerves világképet adó monumentális művészettípus kimunkálásához.” (Zománcművészeti Alkotótelep katalógusa, 1977., 9. o. — a Művészet/77 c. almanach nyomán.) A zománcművészet és a népművészet összekapcsolhatóságának kérdését, azt hiszem, végérvényesen lezártnak tekinthetjük. (Vö. Zománcművészeti Alkotótelep katalógusa, 1975., 7. o., továbbá 1977., 65. o.) Ahhoz sem igen férhet kétség, hogy a népművészet — abban az értelmezésben, amelyben a kecskeméti Zománcművészeti Alkotótelep eddigi négy éve folyamán szóba került — alkalmas (sőt, nyugodtan előlegezhetjük: egyedül alkalmas!) arra, hogy egy emberi léptékű monumentális művészet megteremtéséhez kiinduló alapul szolgáljon. (Vö. 1975-ös katalógus 51—52. és 55. o., 1976-os katalógus 9—11. és 53—54. o., 1977-es katalógus 5. és 66. o.) Sőt, az is eléggé pontosan körvonalazódott már, milyen konkrét szerepkörökben alkalmazhatók a nagyméretű zománcmunkák a mai épületkülsőkön, illetve -belsőkben. Dr. Bozsó Ferenc még 1976 őszén, a budapesti Jókai Klubban (a Művészet folyóirat kisgalériájá- ban) megrendezett eszmecserén sorra vette azokat az előnyöket, amelyekkel a zománcművek alkalmazása járhat — szemben egyéb, hagyományos anyagféleségek, illetve díszítő technikák alkalmazásával — mondjuk, lakótelepi házak erkélymellvédjeinek alapvetően egységes, ezen belül mégis változatos kialakítása vagy fedett uszodák, általában páradús levegőjű helyiségek esztétikus, egyben praktikus megoldású belső lefedése esetében stb. (Vö. még: Dr. Bozsó Ferenc: Néhány gondolat a tűzzománc fel- használásáról, 1976-os katalógus, 5. o.) Maradt azonban így is jó néhány megoldásra váró feladvány a kecskeméti Zománcművészeti Alkotótelep programja, illetve annak gyakorlati megvalósítása körül. Válasszunk ki most hármat közülük, és próbálkozzunk meg — ha nem is a megfejtésükkel, legalább^ tudatosításukkal. Mert a megfejtésükkel —ezt előre is elárulhatom — a problémák természetéből fakadóan itt hiába is kísérleteznénk. Az első feladvány az alkotótelep meghirdetett programja és a program lebonyolítására rendelkezésre álló technikai apparátus között feszülő ellentmondásból adódik. Erről az ellentmondásról is bőven esett szó az említett Jókai Klub-beli eszmecserén, itt csak egészen röviden utalnék rá. Az alkotótelepi program értelmében monumentális épületdíszítő zománcműveket kellene elsősorban létrehozni a telepen, csakhogy erre gyakorlatilag sem itt, a telepen, sem a Zománcipari Művek kecskeméti üzemében nincs mód. De — ezúttal nem ördögi kör, viszont annál szabályosabb paradoxon — ez ebben az esetben nem baj, sőt örvendetes tény. Miért? Mert — és itt már kezdünk bekanyarodni az ördögi körbe! — ha elő lehetne állítani Kecskeméten nagy méretű 81
