Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - MŰHELY - Romsics Ignác: Az „őszirózsás” forradalom a Duna-Tisza közén
A kormánypártnak számító Károlyi-párti és polgári radikális szervezetek általában jó viszonyban voltak a polgári demokratikus táborán belül baloldalnak számító szociáldemokratákkal, s egyetértésre törekedtek a Lovászyt követőkkel, valamint a kisgazdákkal és a keresztényszocialistákkal, mint jobboldallal is. Utóbbiak viszont inkább csak a Károlyi-párttal való együttműködésre mutattak hajlandóságot, s a szociáldemokraták radikalizmusát erősebb-gyengébb formában bírálták. Legtámadóbban a keresztényszocialisták léptek fel. Duna—Tisza közi legfőbb hangadójuk, Révész István kecskeméti pápai prelátus prédikációiban november vége óta sürgette a szociáldemokraták háttérbe szorításának, s ezzel összefüggésben a „keleti faj”, s a „vörös veszedelem” elleni „keresztény összefogásnak” a szükségességét. A Polgári Párt, Polgárszövetség és a Kisgazdapárt helyi vezetői mérsékeltebb hangot ütöttek meg, de a szociáldemokratákat ők is bírálták, s hasonlóképpen a polgárság és a parasztság közös fellépésének szükségességét hangoztatták. c) A munkásság helyzete és a szociáldemokrata szervezetek politikája Az ipari munkásság és az agrárproletariátus életkörülményei 1918 telén és 1919 elején tovább rosszabbodtak. A november elején kiosztott élelmiszerek január végére, február elejére elfogytak, a bátortalan gabonabegyűjtési akciók — mint láttuk — kudarcba fulladtak, a legszegényebb rétegek ezért gyakran éheztek. A kormány különféle segélyeket folyósított számukra, de alapvető gondjaikon nem tudott segíteni. 1919 februárjában ráadásul megszűntek az addig fizetett hadisegélyek. Az élelmiszerek mellett hiány volt az egyéb alapvető közszükségleti cikkekben, tűzifában, szénben, petróleumban, ruhában és cipőben is. Az ellátatlanok száma a falvak lakosságának mintegy egy harmadát tette ki, a városokban pedig elérte az 50%-ot. Ezek döntő többsége ipari és mezőgazdasági munkás volt. A Dunapa- taji Nemzeti Tanácshoz intézett másfél száz kérvény és panaszlevél megrendítő dokumentumegyüttese nyomorúságuknak: „50 éves vagyok 6 tód magammal, 1916-ban bevonultam katonának, azóta nem kerestem a családomnak kenyeret, most haza tértem télnek szömbe, nincs se kenyerem, se tűzre valóm, se ruházatom . ..”, „én Nédójózsefné itten vagyok 4 magammal és nincsen kenyerem, nincsen tűzre valóm,majd meg fagyok gyermekeimmel ...” stb. Fokozta a nehézségeket a földmunkásokat és az ipari munkásokat egyaránt sújtó munkanélküliség. Ez részben a háborús gazdálkodásból való áttérés és a munkaadók szándékos szabotázsakcióinak a következménye volt, részben azonban a „munkavállalókon” is múlott. Cselédnek nem akartak elszegődni, mert attól tartottak, hogy akkor nem kapnak földet, a régi napszámbéreket pedig — egyébként teljes joggal — kevesellték, s azok többszörösét követelték. „A munkás és a cselédviszonyok egyszerűen katasztrofálisak. A helyzet röviden ez: dolgozni igen kevés ember akar. A béresek intézői fizetést kérnek. Ha a gazda be akar fogatni kocsisával, akkor erről a bizalmi férfival kénytelen előbb tárgyalni” — láttatta a megműveletlen földek és a munkanélküliség ezen utóbbi okát a munkaadói szemüveg. A munkanélküliek száma a mezővárosokban 1919 elején ezrekre rúgott. Valamelyest természetesen a városi középrétegek életszínvonala is csökkent, az agrár- és ipari munkássághoz képest azonban a birtokos parasztsággal egyetemben feltűnően jól éltek, ami a megváltozott helyzetben nemcsak irritálta, hanem mozgósította is a proletár tömegeket. Dühük és elkeseredésük főleg a kereskedők és a háborús évekhez képest összetételét és ügyintézési mechanizmusát tekintve alapvetően egyaránt változatlan közigazgatási apparátus ellen irányult, amely a gazdagok megadóztatásával, rekvirálással, s általában szociális helyzetük érdemi javításával csak egy-két helyen kísérletezett, s a vagyonos rétegek ellenállása miatt legtöbbször ott is sikertelenül. „Hazatérő katonák követelőzők és fenyegetnek. A legborzasztóbb dolgokra vannak elkészülve, hacsak kenyeret nem tudunk nekik adni” — jelentették Felsődabasról. A mintegy 1500 kalocsai leszerelt katona különösen a „papokkal, zsidókkal szemben” tanúsított fenyegető magatartást. A több ezer kecskeméti munka- nélküli közül január 13-án mintegy ezren gyűltek össze a főtéren. 50—60 tagú küldöttségük betódult a polgármester szobájába, s „izgatottan követelte a munkaalkalmat és a segélyt”. A legnagyobb — 1918 nyarára emlékeztető — szociális tömegmegmozdulásra Kiskunfélegyházán került sor. A piaci és kereskedői árak miatt feldühödött tömeg február 18-án behatolt az egyik ruhakereskedő boltjába. Az üzletet kifosztották, tulajdonosát pedig megverték. A tömegelégedetlenséget néhányan ismét a zsidók elleni uszításra, mások royalista és köztársaságellenes izgatásra használták fel. A néhány órás késéssel kivezényelt katonai készültséget a helybeli leszerelt katonák pus- katűzzel fogadták, s a fegyveres harc az ő javukra dőlt el. Az éjszaka folyamán további rablások, fosztogatások és utcai sarcolások fordultak elő. Az időközben felfegyverzett szociáldemokrata munkásoknak, s a reggelre megérkező budapesti tengerész különítménynek csak 19-ére sikerült úgy ahogy rendet teremteni. A kiskunfélegyházi események fő oka, amint ezt február 24-i jelentésében a város újonnan kinevezett szociáldemokrata kormánybiztosa, Iványi Sándor helyesen megjegyezte, „a földműves munkások munka- nélkülisége és nyomorúsága volt”. Az ipari és agrármunkásság döntő többsége a Szociáldemokrata Pártba lépett. 1918 végén és 1919 elején minden mezővárosban, a legtöbb falusias mezővárosban és jó néhányfaluban (Miskén, 67
