Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 10. szám - MŰHELY - Romsics Ignác: Az „őszirózsás” forradalom a Duna-Tisza közén

A kormán/ külpolitikájának és nemzetiségi politikájának bírálata centrális helyet foglalt el a frontokról tartalékos tisztként hazatért fiatal értelmiségieknek a nézetrendszerében is. Az ő maradéktalan állásbakerülésük a XX. század eleji magyar értelmiségi „túltermelés” következtében a történelmi Magyarországon sem lett volna problémamentes, az 1919 elejére egyharmadára zsugorodott országban pedig elképzelhetetlen volt. Egyik kecskeméti exponensük, a városi vezetésbe ekkorra már bekerült parasztcsaládból származó Héjjas Iván november közepén néhány társával állítólag fel is utazott Pestre, hogy a kormányt a területvédelmi feladatok elsődlegességére figyelmeztesse, s hogy ilyen jellegű szolgálatait felajánlja. S ha ezt nem is tette, a város hivatásos és tartalékos tisztjei körében többek között a kormány külpolitikájának és nemzetiségi politikájának bírálatával igyekezett forradalomellenes hangulatot kelteni. Agitációja nem volt eredménytelen. November 19-én a város 350 tartalékos, népfelkelő és szolgálaton kívüli tisztje tartott gyűlést. Határozatukban az egzisztenciális kérdések domináltak. 14—18 ezer koronás vég- kielégítést követeltek, s azt kívánták, hogy az állások betöltésénél mind az állami, mind a magán cégek elsősorban azt vegyék tekintetbe, hogy a pályázó katona volt-e vagy sem. Aggodalmukat fejezték ki az ország és Kecskemét politikai vezetésének összetételével kapcsolatban, s azt kívánták, hogy a nemzeti tanácsok tagjainak 50%-a mindenütt volt katona legyen. Bár nagyon körültekintően fogalmaztak, kétségtelen, hogy határozatuknak ez a pontja — legalábbis ami Kecskemétet illeti — a szociáldemokraták és radikális polgárok értelmiségi vezetői ellen irányult, mert a nemzeti tanács hangadó tagjai közül különböző okok miatt ők nem voltak katonák. A földreform követelése, amely szintén szerepelt a gyűlésen elfogadott határozati pontok között, érintkezett a kormány szándékával.

Csak látszólag és ideiglenesen támogatta a Károlyi- és Berinkey-kormányt a közigazgatási és rendőrségi apparátus, néhány embere, valamint a monarchista érzelmektől áthatott tényleges katonatisztek egy része is. A helyőrségek tisztjei akadályozták a katonatanácsok működését, nyíltan éltették a királyságot, s mint az egyik lap megjegyezte: „csak az alkalomra várnak, hogy a letűnt rendszert visszaállítsák”. Csendőrök ellen- forradalmi magatartásáról, a helyi nemzeti tanács elnökének becsmérléséről érkezett jelentés Du- napatajról. A beszámoló szerint a csendőrök kijelentették, hogy „majd megtanítjuk mi a Nemzeti Tanácsot és ezeket a pocsékokat”, ti. miután kezükbe vették a hatalmat. Hasonló véleményt tételezett fel az SZDP országos titkársága a du- navecsei főszolgabíró magatartása mögött, aki — többek között — „a leglehetetlenebb terrorral” gátolta a járás szociáldemokratáinak ténykedését.

Az úri földbirtokosok és a középrétegek fenti csoportjainak néhány képviselőjéhez fűződik a térség egyetlen polgári demokrácia ellenes illegális ellenforradalmi szervezkedése, az ún. kunsági ellenforradalmi mozgalom. A szervezkedést a kunszentmiklósi főszolgabíró, Förster Lajos, és a szintén kunszentmiklósi Baky család indította el. Felhívásukra 1918. december 18-án mintegy húsz kunsági, elsősorban helyi, továbbá fülöpszállási és kiskunhalasi földbirtokos gyűlt össze Baky Miklós lakásán, ahol megalakították a Kun Nemzeti Tanácsot. Kiáltványt szerkesztettek, melyben kijelentették: „Mi, szabad kiskunok a népek önrendelkező jogának alapján elhatározzuk, hogy jövőnk sorsát saját magunk akarjuk intézni és ezen célból kimondjuk a kiskun területek függetlenségét.” „Kunkapitánynak” a megye világháború alatti főispánját, gróf Ráday Gedeont akarták felkérni. Vicclapba kívánkozó „döntésük” indoklásaképpen hangsúlyozták: csak így lehet biztosítani „a létérdekükben veszélyeztetett földbirtokosok testi épségét és vagyonát”. Kiáltványukat szétküldték a kunsági településekbe, amelyekből többek között Endre Zsigmond kiskunfélegyházi főszolgabíró, Kolozsváry Kiss István kiskunhalasi földbirtokos polgármester (egyben a nemzeti tanács elnöke), testvére, Kolozsváry Kiss Árpád főhadnagy, s a szintén kiskunhalasi Lőrinczy főjegyző csatlakoztak. A szervezkedést az ekkor már Pesten tartózkodó volt kiskunhalasi helyőrségi tiszt, Hefty Richárd kapcsolta össze a hadügyminisztérium körül formálódó katonatiszti összeesküvéssel, melynek Festetich, Friedrich, Schnetzer és Gömbös voltak a mozgatói. A Budapesten kidolgozott „haditerv” szerint Kiskunság lett volna a főváros körülzárá- sának és a kormány lemondatásának egyik vidéki bázisa. Ehhez azonban sem elegendő fegyverük, sem elegendő emberük nem volt. A térség nemzeti tanácsai elhatárolták magukat a mozgalomtól, s a földreformot tervező polgári demokratikus kormány fegyveres megdöntése a parasztság számára sem volt vonzó. Áz összeesküvők csupán a befolyásuk alatt álló nemzetőrségekre támaszkodhattak. Ezek ereje azonban — mint Hefty írja — „még védekezésre is kevés volt.” Ezért Szabadkára utaztak, hogy szerb katonai segítséget kérjenek. Érdemi tárgyalásokra azonban már nem kerülhetett sor, mert a Katonatanács február 7-i ülésén Pogány József leleplezte a szervezkedőket. A Kiskunságba vizsgáló bizottság utazott, melynek jelentése alapján a kormány letartóztatott egy-két irányítót, köztük Endre Zsigmondot.

A szabadlábon maradt főszervezők, mindenekelőtt Baky Miklós és Hefty Richárd ezután taktikát változtattak. Egyfelől sajtópropagandát szerveztek annak bizonyítására, hogy a kiskunsági mozgalomnak nem voltak kormányellenes szándékai, hanem csak a Habsburgok 170 millió koronás redemptiós adósságát akarták visszaperelni, másfelől Pestre helyezték át a szervezkedés központját, s a sajtószabadság biztosította lehetőséget felhasználva legálisan támadták a kormányt. Helikon címmel indított hetilapjuk társadalom- tudományi és kulturális figyelőnek nevezte magát, valójában azonban a századfordulói neokon64