Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 10. szám - MŰHELY - Romsics Ignác: Az „őszirózsás” forradalom a Duna-Tisza közén

veszi: aki ezt meg akarja bontani, ellensége az országnak és a szocializmusnak tesz kimondhatatlan károkat” — mondotta a kiskunfélegyházi szociáldemokraták november 3-i gyűlésén egyik vezetőjük, Kalmár Mór ügyvéd. A Szociáldemokrata Párt kecskeméti szervezete röplapon szálította fel ugyanerre a munkásságot.

A tömegmozgalmak megszűnése után, a polgári demokratikus kormányzat reformprogramjának kibontakozása, a tavaszra tervezett általános és titkos nemzetgyűlési választások előkészületei, az új közigazgatási szervezet megoldatlansága, valamint a tél és tavasz folyamán minden addiginál súlyosabb közellátási helyzet hatására a „közös célok” hangsúlyozását egyre inkább a valódi, s egymásnak ellentmondó osztály- és rétegérdekek előtérbe kerülése váltotta fel. 1918 végére, s különösen 1919 első hónapjaira a szembenálló társadalmi rétegek polarizációja minden korábbinál élesebb lett, ami heves osztályharcot és pezsgő politikai életet eredményezett.

a) A politikai jobboldal törekvései és a kunsági ellenforradalmi szervezkedés

A polgári demokratikus kormányzattal alapvető kérdésekben szembenálló politikai jobboldal kifogásainak és bírálatának „legnépszerűbb”, s ezért leggyakrabban emlegetett és hangoztatott pontja a történelmi Magyarország összeomlásának gyakorlati tudomásulvétele volt. A térség úri nagy- és középbirtokossága (a Telekiek, báró Harkányi Frigyes, báró Prónay Dezső, gróf Vigyázó Ferenc, Draskovich Ferenc stb.), ill. szószólójuk, Héderváry Lehel a vármegye törvény- hatósági bizottságának november 25-i ülésén mindenekelőtt ezért bírálták a kormányt. Hangsúlyozták, hogy a mi „pacifikálódásunk” nem járt együtt a nemzetiségek „fegyverletételével”, s így az ország ki van téve annak, hogy „azok, akikkel együtt éltünk ezer éven keresztül, a forradalmi alakulatot találják a legalkalmasabb pillanatnak arra, hogy szétverjék ezt az ezer éven át fenntartott országot.” Követelték, hogy a kormány a „közszellem felrázásával” vessen véget ennek az állapotnak, ill. hogy állítson fel egy fiatal hadsereget, s a béketárgyalásokig fegyverrel védje meg az ország történelmi határait. November 25-i állásfoglalásuk természetes folytatása volt, hogy amikor a kárpát-ukrán nemzetiségi területnek adott autonómia tényét nyilvánosságra hozták, a törvényhatósági bizottság feliratban tiltakozott a X. néptörvény ellen.

Nem kétséges, hogy a térség nagy- és középbirtokosai valóban kívánták és szükségesnek tartották az ország történelmi határainak fegyveres védelmét. Abban azonban, hogy ezt’oly hevesen követelték, a polgári demokratikus reformprogrammal való szembenállásuknak is része volt. Ezt persze — népszerűtlensége miatt — nem állíthatták kritikájuk homlokterébe. Nem a nyilvánosságnak szánt bírálatukba annál inkább belefoglalták. A politikai jobboldal „sérelmeit” legteljesebb formában az egyik kiskunhalasi kereskedő család leányának kéziratos naplója-vissza- emlékezése tartalmazza. Az antant csapatok „tolvajlámpával” történt bevezetése, tehát a polgári demokratikus kormány külpolitikája és nemzetiségi politikája mellett Győrfy Matild mindenekelőtt isten, haza és a trón elárulását, a „fajmagyar” politikusok kiszorítását a kormányzatból és az „orosz-ágens” zsidók beözönlését, valamint a „műveletlen és tudatlan” nép favorizálását vetette a Károlyi-kormány szemére. Megállapításai alatt

— magyarra fordítva — a köztársaság kikiáltása, a radikális polgárság és a szociáldemokrata munkásság legfelkészültebb vezetőinek hatalomra kerülése, az egyházpolitikai tervek, s végül az általános és titkos választójog, valamint az agrárreform értendő.

A földbirtokosok és a legtehetősebb gazdagparasztok számára ezek közül valójában nem a külpolitika, hanem a földreform bejelentése és realizálásának előkészülete volt a legfájóbb. Gróf Keglevich Gábor, a megye Gazdasági Egyesületének elnöke a szervezet november 26-i igazgatóválasztmányi ülésén ezzel kapcsolatban kijelentette: „Bennünket, gazdákat a mostani népkormány céljai közül legközvetlenebbül a birtok- politika érdekel, amely mindannyiunkat jogos aggodalommal tölthet el.” S valóban, az OMGE megyei szervezete 1918 november és 1919 március között tartott ülésein alig foglalkozott mással, mint a földreform ellen, és saját érdekei mellett szóló érvek összegyűjtésével. Nem volt mentes földreformellenes (legalábbis) radikális földreformellenes) tendenciáktól a kecskeméti városi tanács januári előterjesztése sem, amely

— a város valóban figyelemreméltó birtokpolitikájára hivatkozva—a földreform prolongálásával azonos alapos előkészítés, a kisajátítandó területek körültekintő megválasztása, s végül a földreformnak pénzjuttatással való részleges helyettesítése mellett szállt síkra. A tavaszi gazdasági munkák szabotálása szintén a földbirtokosok és a gazdagparasztság legfelső csoportjainak elszánt reformellenességére figyelmeztetett. A gyálpusz- tai (alsódabasi járás) gróf Károlyi László-féle uradalom 3200 holdjából március 10-ig mindössze 400 holdat vetettek be, mert a tulajdonos — noha tavaszi munkák idején naponta 25—30 napszámost szokott szegődtetni — 1919 tavaszán senkit nem volt hajlandó felfogadni a korábbinál magasabb új földmunkás béreken. A 400 holdat kötött bérű cselédei munkálták meg. A kunszentmiklósi járásból egyenesen azt jelentették, hogy „a gazdák a tavaszi munkát ellenforradalmi célzattal nem rendezik, munkásokat nem alkalmaznak, sőt felbérelnek embereket, hogy a szervezett munkásokat inzultálják, hogy ezáltal azokat munkájukban akadályozzák.”

63