Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - MŰHELY - Romsics Ignác: Az „őszirózsás” forradalom a Duna-Tisza közén
\ a mezővárosokban és falusias mezővárosokban okozott meglepetést és váltott ki heves ellenérzéseket, amelyekben a nemzeti tanácsok valóban a helyzet urai és legfőbb hatalmi tényezői voltak. Közéjük tartozott Nagykőrös, ahol november 4-én „a városi Tanács és a város egész közigazgatási szervezete a helyi Nemzeti Tanácsnak magát alávetette, a Nemzeti Tanács ellenőrző, irányító és vezető joghatóságát elismerte.” Cegléd, ahol a Nemzeti Tanács egyszerűen feloszlatta a régi képviselőtestületet, s Kecskemét, ahol ugyan a törvényhatósági bizottságot nem mondatták le, de a polgári és szociáldemokrata közvélemény egyaránt a Nemzeti Tanácsot tekintette a város legfőbb hatalmi tényezőjének. Némi zavart okozott a közigazgatási ügyek intézésében Kalocsán, Dunapatajon és Szabadszálláson is, ahol ugyan a nemzeti tanácsok korántsem örvendtek olyan osztatlan elismerésnek, mint a fenti három városban, s tömegbázisuk is lényegesen kisebb volt, de amelyek vezetői mindenesetre a legnagyobb mezővárosok tanácsaiéhoz hasonló súlyt és szerepet igényeltek a vezetésük alatt álló testületeknek. A fenti tanácsok erő- sebb-gyengébb formában tiltakoztak háttérbe szorításuk ellen, a térség nemzeti tanácsainak döntő többsége azonban írásos ellenvetés nélkül vette tudomásul a központi irányelveket, s a dunapataji (és részben a kecskeméti) kivételével valamennyien alkalmazkodtak is ezekhez. A Dunapataji Nemzeti Tanács december végén kimondta feloszlását, s január elején zömmel maguk és a Szociáldemokrata Párt helyi szervezetének tagjai közül új képviselőtestületet és elöljáróságot választottak. Bár e választást egyetlen felsőbb fórum sem hagyta jóvá, februárban az új képviselőtestület gyűlt össze a község ügyes-bajos dolgainak szokásos havi megtárgyalására. A dunapataji események mögött az a szociáldemokrata baloldal törekvéseivel rokon nézeteket valló és megfogalmazó Bencze József állt, akinek előéletét röviden már érintettük, s akinek 1918 végére sikerült a község egyre agilisebb földmunkásainak döntő többségét maga mögé sorakoztatni, s ezzel a birtokos parasztok és az agrárproletárok közötti ellentéteket oly mértékben kiélezni, ami egyedülálló volt a hasonló nagyságrendű Duna— Tisza közi települések sorában. A Kecskeméti Nemzeti Tanács formálisan tudomásul vette a kormány törekvését, valójában azonban ennek ellenére a város fontos, talán legfontosabb hatalmi tényezője maradt. Állásfoglalásait minden fórum respektálta. Ennek az volt az oka, hogy a város — részint a Károlyi-párthoz, részint a polgári radikálisokhoz vagy a szociáldemokratákhoz tartozó — európai horizontú értelmiségiéi (Lőwy Ödön, Buday Dezső, Szánthó Kálmán, Hajnóczi Iván stb.) sem a törvényhatósági bizottságnak, sem a városi tanácsnak nem voltak tagjai, a nemzeti tanácsnak viszont igen. Duna—Tisza közén Kecskemét volt az a város, amelyben a Károlyikormány leginkább rendelkezett a forradalom jellegének megfelelő helyi kormányzati elittel. E két példától eltekintve a térség nemzeti tanácsai november közepétől megelégedtek a kormány által biztosított véleményezői, tanácsadói és ellenőrzési jogokkal, melyeket a városi tanácsokba és képviselőtestületekbe delegált tagjaik révén gyakoroltak. Ezzel párhuzamosan tekintélyük, s az egyes települések életének irányításában elfoglalt szerepük nagymértékben csökkent. A polgári demokratikus kormány alsó fokú közigazgatási szervezetével kapcsolatos problémák ilyen módon tehát látszólag és ideiglenesen megoldódtak. Az apparátus életképessége és fennállása azonban gyengébbnek és rövidebb életűnek bizonyult — legalábbis a mezővárosokban — mint azt a kormány gondolta. A régi köz- igazgatási szervek és a nemzeti tanácsok viszonyának, ill. a forradalom jellegének megfelelő új igazgatási szervezet kiépítésének problémája 1919 elején újból napirendre került. 2. AZ OSZTÁLY-ERŐVISZONYOK ALAK ULÁSA 1918 VÉGÉN ÉS 1919 ELEJÉN „Kérem a Nemzeti Tanácsot, fogadja csatlakozásunkat azon biztosításunk kíséretében, hogy a népszabadság szárnyain megújult független Magyarország jövendőjének kiépítéséhez minden erőnkkel közreműködni, a Nemzeti Tanácsot és a Kormányt óriási feladatainak megoldása körül hivatásunk körében támogatni hazafias kötelességünknek fogjuk ismerni. Isten áldását kívánva a Nemzeti Tanács munkájára, kérem fogadja kiváló tiszteletem őszinte nyilvánítását.” Az idézet, amely Várady Lipót Árpád kalocsai érsek november 12-i, a Magyar Nemzeti Tanácshoz intézett leveléből való, pregnánsan tükrözi nemcsak a katolikus felsőpapság, hanem a polgári demokratikus forradalommal szemben álló egyéb erők, az úri középbirtokosok és középrétegek konzervatív csoportjainak november eleji állásfoglalását is. Álláspontjuk magyarázata kézenfekvő: a vagyonbiztonságot veszélyeztető anarchikus állapotok megszüntetése, amely a kormány és a nemzeti tanácsok egyik legfőbb november eleji célkitűzése volt, elsősorban az ő érdeküket szolgálta. Ehhez járult, hogy többen közülük az „antantbarátnak” ismert Károlyitól várták azt, amire a régi politikusi gárdának semmiféle diplomáciai reménye sem lehetett: a történelmi Magyarország integritásának megóvását. Más megfontolásból, elsősorban a kormányra került koalíciós pártok régóta hangoztatott reformköveteléseinek megvalósításában bízva álltak a kormány mögé a térség újjáalakult vagy újonnan szervezett szociáldemokrata szervezetei. A november eleji tömeg- mozgalom megfékezését, a közrend helyreállítását és a vagyonbiztonság megóvását ugyanakkor ők is fontosnak tartották. „.. . a közrend most mindenekelőtt fontos, csak az az igazi magyar ember és becsületes szocialista, aki ezt a szívére 62