Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - Tóth-Máthé Miklós: Mitől rúgott be Csótányos? (novella)
hogy az ország „főutcájának” számos vállalata, intézménye közül, most éppen hol tántorog a miénk saját cefréjének az illatától részegülten . . . — Csótányos! — ugrott fel a főnök. — Ha azonnal nem hagyja abba . . . — Ne törődjön vele igazgató elvtárs — lépett most gyorsan közelebb Kerekes —, hiszen alaposan elázott ez a szerencsétlen, maga sem tudja mit beszél . . .! — Tökrészeg! — kontrázott a Szimatos is. — Ne is tessék odafigyelni.. .! — Hiába — vigyorgott Pállai —, ez a príma kisüsti alaposan megtette a hatását. . . — No persze — enyhült valamelyest az igazgató —, de azért. . . szóval nem lehet mindent a részegségre fogni . . . Önök szerint én csakugyan egy pancser vagyok? — Ugyan — tiltakoztak kórusban. — Egyike a legjobb szakembereknek ...! — Akkor miket hordott ez itt össze? Mi az, hogy nagy büdös erjedés, ország főutcája, muslica-lényű léhűtők, akik az én .. .? Egyáltalán, önök szerint énnálam létezik protekció?! — Protekció?! Ki hallott még ilyet? Merő rágalom! — Nem értem —tárta szét kezét afőnök—.egyszerűen nem értem . . . Mert kérem, addig hagyján, hogy viccelt meg énekelt, de aztán ez a hasonlat a vállalati-üsttel, a tiszta alkohollal, meg a muslicás . . . na . . . micsodákkal is? . . . — Részeg, igazgató kartárs — mondta Kerekes és megrovó tekintetet vetett Csótányos felé —, csak nem ad hitelt egy részeg fecsegésének . . .? Ha megengedi, most már haza is visszük, ki kell, hogy aludja ezt a méregerős pálinkát. Na, gyere szépen, öregem! Felnyalábolta Csótányost a székről, közös erővel ráadták a kabátját, aztán tolták az ajtó felé, valóban úgy, akár egy cementeszsákot. De a „cementeszsák”, mielőtt végleg kituszkolhatták volna, még megkapaszkodott az ajtófélfában és ujjával a főnök felé bökött: — Ha egy fikarcnyi virtus lenne benned — kiáltotta —, amolyan igazi tőről metszett falusi karakánság, akkor már holnap kérnéd a leváltásodat! Lassan beledőlt a kollégák karjaiba, akik még néhány „viszontlátásra”, „köszönjük”, „el nézést” szavakkal igyekeztek lelkileg szerényen kárpótolni önmaga szobrává dermedt felettesüket, aztán közös erővel kirángatták Csótányost. — Na ezt jól megcsináltad — esett neki Kerekes a lépcsőházban —, mindnyájunkat hidegre tettél! Mi lesz, ha rájön a disznóságra?! Csótányos nem felelt rögtön, csak miután megigazította a nyakkendőjét, leporolta a kabátját, kérdezett vissza egy gyermek ártatlan naivságával, mely azonban nem nélkülözte a felnőtt iróniáját sem. — Miért? Talán nem volt igazam? — Igazad volt, de . . . — Látod — nézett gúnyosan Kerekesre Csótányos —, ez a kötőszó tud engem a legjobban kiborítani. Igazam van, de ... de ... de ...! Egyszer valakinek a szemébe kellett vágni a valót! Vagy nem? — De igen — nevetett Pál lai —, alaposan megadtad az erejét a víznek, emlékezetes névnapi heccet csináltál és ha őszinték akarunk lenni, valamennyiünk véleményét kitálaltad. De ... és most kénytelen vagyok én is ezt a szót használni: mi lesz holnap? — Holnap? — Csótányos cigarettára gyújtott, majd pár szippantás után így szólt: — Addig még van egy éjszaka, azalatt alszik ő is, meg én is. Aztán majd meglátjuk . .. Most pedig siessünk, mert el akarom érni az utolsó buszt! A beosztottak távozása után csak nehezen oldódott a főnök szobormerevsége, sokáig gondterhelten járkált a szobában, nem találta a helyét, képtelen volt elfeledkezni a történtekről. 12
