Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 10. szám - Tóth-Máthé Miklós: Mitől rúgott be Csótányos? (novella)
— Node ilyet — motyogta —, egy ilyen tisztelettudó hivatalnok, mint ez a Csó- tányos ... Érthetetlen! Szúrósan nézegette az üveget, mint az egész kellemetlenségnek az okozóját. Ez a zöldszínű, pohos csatos most olyan benyomást tett rá, mintha személyes ellensége lenne, intrikus, felbujtó. Dühösen megmarkolta, aztán egy hirtelen elhatározással úgy döntött, hogy nem törődik a beszedett gyógyszerekkel és iszik abból a pálinkából, amely egy tisztelettudó beosztottat ennyire tiszteletlenné áztatott szét. Előbb a nyelve hegyét dugta bele, éppen csak beleérintve a pohárba, de aztán olyan gyorsan hajtotta fel, mint akinek időre muszáj. Elképedve bámulta az üres poharat és nem ismert a saját hangjára, amikor kiszólította feleségét a hálószobából. — Mi történt? — jött elő álmosan az asszony. — Elmentek már? — El — biccentett komoran az igazgató és töltött a feleségének is. — Kóstold meg, szívem. — Ezért költöttéi fel?! Hiszen tudod, hogy nem szeretem a pálinkát. — Idd meg a kedvemért, mert én most egyszerűen nem akarok hinni magamnak. Az asszony lassan kikortyolgatta, majd ijedt tanácstalansággal tekintett a férjére. Nem tudta hirtelen, mit mondjon, vagy inkább nem akarta ő kimondani az igazságot. A főnök sem szólt, hanem a biztonság kedvéért töltött és ivott még egy kupicával. — Víz — jelentette ki aztán tömören. — Ez közönséges csapvíz! Valaki vagy inkább valakik megitták a pálinkát és vizet töltöttek az üvegbe. Hol az a fiú?! — Még nincs itthon — kapta el a karját a felesége —, és aztán nem is biztos, hogy ő volt. . . — Akkor kicsoda?! Erre felelj! Ki csinálta ezt a piszokságot?! — üvöltötte az asszonynak, mintha most mindenért őt hibáztatná, aztán hirtelen elhallgatott, néma döbbenettel bámulta az ajtót, melyen nem sokkal előbb a társaság elvonult, majd iszonyú sejtéssel a hangjában, inkább önmagához intézte a kérdést: — És egyáltalán, mitől rúgott be Csótányos? Egész éjszaka forgolódott az ágyban, és ha néha elszunnyadt, különös álomképek gyötörték. Hatalmas pálinkafőző üstben ült, nyakig a cefrében, körülötte muslicák rajzottak és egy távoli hangszórón keresztül állandóan Csótányos hangja recsegett: „Pancser! Nagy büdös erjedés! Jobb, ha a leváltásodat kéred!” — Kirúgom! — riadt fel többször és ilyenkor mindig felült, mintha máris a felmondólevelet diktálná a titkárnőnek. — Az a gazember csak tettette a részeget és a többiek meg élvezték, ahogy beolvasott nekem! Igaz, hogy én nem ittam előttük a vízből, talán gondolhatják ... De akkor is, mit gondolhatnak? Kivágom! Kihajítom! Másnap első dolga volt magához kéretni Csótányost. Amikor a hivatalnok belépett, nem nézett rá rögtön, úgy tett, mint aki erősen elmerült néhány irat tanulmányozásába, csak biccentett a köszöntésre és szórakozottan helyet mutatott, igen —, gondolta —, meg fogom mondani neki, hogy szedheti a sátorfáját és keressen egy olyan intézményt, ahol nem valami pancsert ültetnek a nyakába. Felnézett az iratok böngészéséből és jól szemügyre vette Csótányost, de annak a szemében csöppnyi gúnyt sem fedezett fel. Ártatlanul lesett felé, inkább kérdő tekintettel, ahogy a jó beosztottak általában, ha négyszemközt ülhetnek az igazgatójukkal. — Csótányos kartárs — szólalt meg, a vezetéknevet jól megnyomva, szigorúan, keményen, de a kartárs már puhán, csaknem barátilag csúszott ki a száján —, azért hívattam be, hogy . . . Itt elhallgatott, mert most következne az, hogy menesszem, felmondjak, kirúgjam, szétaprítsam, megegyem, de ez a Csótányos valami megható szerénységgel kuporog abban a fotelben, olyan tisztelettudóan, olyan . . . igen, olyan bűnbánóan . . . Vagy mégsem? Mindenesetre a látszat ez. És ha ő most azt mondja, hogy ... no igen, akkor 13
