Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 9. szám - MŰVÉSZET - Losonczy László: Lakható tetőterek

hetik szépségüket. Ha használhatóságukról akarnánk beszélni, rögtön felfedezhetnénk egy tucat öncélú megoldást; de lényegük csak egy tér lefedése s az időjárási viszontagságoktól való megvédése volt.

Nézzük meg ezeknek a tereknek a használhatóságát, a beépíthetőségét.

Külsőleg nem lehet e rejtett tereket látványossá tenni, hiszen ezeknek a világa kifelé legfeljebb egy-egy ablak vagy ablaksor. És ezt is csak a figyelmes szem veszi észre. A tér tehát bezárt, befelé fordul. Lakássá formálása — mert nem e célra épült — izgalmas feladat.

Ember és tér tudatosan megtervezett viszonya itt látszólag spontán adódik. Pedig valójában — mint minden, gazdasági mutatóktól is függő beruházásnál — az építtető igénye és a tervező képessége bontakoztathatja ki a szerkezetből a jól használható lakást. Itt nem maradhatnak kihasználatlan zúgok, be nem férő szekrényfalak vagy ágyak; ehhez a térhez a tervezőknek úgy kell hozzányúlnia, hogy ne a bútorozás révén kényszerítse a beköltözőt lakásának otthonossá tételére. A térnek bútor nélkül is kell élnie, mert az csupán az ember életkielégítő és kiegészítő eszköze, nem pedig lakásdísz.

E belső terek rendkívül egyszerűek. A környezetnek itt egyenértékű szerepet kell kapnia a benne élő és dolgozó emberek szokásaival, hiszen a környezet az ember szokásaihoz alkalmazkodik; és ízlését is formálja. Hadd említsek meg ezzel kapcsolatban egy látszólag más, de tartalmában ezzel összefüggő példát.

Perbálon, a pilisi faluban, Zsámbéktól néhány kilométerre lakótelepet létesítettek. Az építészt így nevezték el: „téesz-építész”. Azóta Maros Tamás közismert, immár Ybl-díjas építészünk. Elbeszélgettem a perbáliakkal, akik e számunkra teljesen szokatlan és új elrendezésű, kétszintes, galériás lakásokat elnevezték „óriási fésűnek”, meg az égre meredező fogaival hívták asszuáni gátnak, rakétakilövő helynek, tyúkkeltetőnek.

Kérdeztem a benne lakókat. „Nincs plafonja, ez nem ház”; „Még, hogy lépcső a lakásban”? Kezdetben ez volt a véleményük. Ma pedig? Megszokták, megszerették, büszkék rá.

A házba lépve a tekintetnek semmi nem állja útját. Se fal, se mennyezet. Nincs plafon. A ferdén hátra futó tető sátorként borul a lakás belsejére, világos faburkolata kellemesen veri vissza az óriási üvegfalon beáramló fényt. A nyitott galériára falépcső vezet. Fentről még meglepőbb a látvány. A korláton áthajolva látható a nappali, a terasz és a táj is.

Zsigmondi Mária riportjából megtudjuk, hogyan nyilatkozik az építész: „A beköltözés után valóságos lakberendezési láz tört ki az embereken. A szokatlan környezet valósággal kényszerítette őket, hogy használják a fantáziájukat. Új környezet új élesti- lust diktál. A galéria, a falakon elhelyezett polcok könyvvásárlásra csábították a lakókat. Itt nincs »tisztaszoba«, ahová tilos a belépés; viszont van korlátlan szabadság, mégpedig sosem ismert, sosem tapasztalt kulturált körülmények között”. Ez is arra vall, hogy a perbáliaknak már sikerült.

Ki tagadná hát az ember mikrovilágát?

Pogány Frigyes szavai: „A környezet tudat és magatartásnevelő és ami ebből következik és a legfontosabb, hogy az esztétikum és az etikum egymást feltételezi”. A perbáli ember így fogalmaz: jól érzem benne magam.

Egy alkotó ember naplójából: „ .. .életünk során ki ne gondolt volna már arra, hogy milyen körülmények között tudná legkedvezőbben kifejteni szellemi képességeit? Sokszor egyetlen szikra, egy villanás elég, hogy a sok kínlódás, erőlködés dacára azelőtt meg nem valósult ötlet szárnyra kapjon. A szárnyaláshoz pedig levegő kell, s a serkentő, inspiráló légkört magunknak kell megteremtenünk.” Ez is elgondolkoztató.

94