Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Fehér Zoltán: Mesélő falu
meg rokkával fonytak. . . A mesét felnőttek is hallgatták, ha hallgatták, de mink, gyerekek hallgattuk.” (H. István) Sz. Istvánnétól tudom, hogy ha ilyen szomszédolás alkalmával ki akar menni egy kisgyerek pisilni, akkor elmondták neki a farkas által elrabolt kislány történetét ijesz- tésül. ,,Ne menj ki, mer te is úgy jársz!” A családi mesélésről már előbb idéztem emlékezéseket. Munkaidőben minden épkézláb ember a határban tartózkodik. A faluban csak az öregek és a gyerekek találhatók. Ezt a helyzetet használták ki az iskoláskorúak, mikor még élt bennük a meseéhség. H. Józsefné 70 éves mondja: ,,Egy öreg bácsi, D. bácsinak hitták. . . mi gyerekek mindig ott vótunk körülötte, kértük meséljen nekünk. Hát ű meg babrát az udvarban, rozsét rakott, hát akkó elkezdött meséni.” M. Józsefné szerint „ötéves gyereknek má’lehet meséni. A13 éves mádógozott. Akkó jobb meséket kapott, könyvbül olvasott meséket. De először a nagymamák becsapták kismesékkel is csak azér, hogy szót fogadjunk. Rosszalkodtunk a szobába? Odahittak a kiságyra. — Sorbaülni, és mesélek! És akkor szót fogadtunk. Hallgattuk a mesét.” A mese a népi pedagógiában fegyelmező és jutalmazási eszköz. Szintén M. Józsefnétől tudom a következőket: „Nagymama sokszor mondta...: Morzsoljatok kukoricát, csipkedjetek paprikát! Mi oszt csináltuk, ű meg nagyon szépen tudott meséni.” A gyümölcsőrzés a félvad szállási szilvásokban a mesemondás klasszikus alkalma volt. Itt mindig idős férfiak meséltek. 1955-ben még egy 42 éves nyomorék férfi, F. Ferenc itt tanult egy hazugmesét. „Együtt őriztünk a G. János bácsival, ő cseresznyét, én pedig földiepret. Akkor mesélte.” „Vótak szilvaőrző gunyhók — meséli M. Sz. Pál. Nagypapával őriztük a szilvát. Mink nappal vótunk, ő meg éjjel. Subába, tűznél főztük a halat. Mentünk pecálni. Vagy főztünk keszőcét, kiszelicát. FatálbuI öttünk. . .” M. B. Istvántól is megkérdeztem, mikor tanulta meséit. így válaszolt: „Még gyerekkoromban, mikor szilvát őriztünk itt a szállásokon. Az öreg G. bácsi meséte ezt, a G. Jóskának az apja. Idős bácsi vót má a gyerekek között. Az ű gunyhójában szoktunk aludni is. így meségetett este, néha éjfélig is.” Kik őrizték a szilvát? — kérdem. „Gyerekek. Ű meg öreg vót. Vótak olyan kis lánykák is. Többször ott az ű gunyhójában aludtunk, ha tán valami rossz idő vót, esett vagy zivatar vót, ott szoktunk meghálni az ű gunyhó- jába.” H. István az előbb említett M. Sz. nagyapóról szintén tud. „A Sz. családnak vót egy nagypapájuk, azoknak meg szilvásuk vót Szálláson. Valamikor ez a szilvaőrzés nagy divat vót. Mi, gyerekek alig vártuk, hogy ki tudjunk menni a gunyhóba.” Kinn is aludtak? „Kinn. Vittünk pokrócot, én például dunyhát is vittem magammal. Ott is főztem magamnak, úgy, hogy nem jártam haza kosztra. Vittem kenyeret. . . 10—11 éves vótam. Amíg iskolás vótam. Egyedül laktam a gunyhóba, de vótak szomszédok. Ötven méterre, száz méterre egyik a másikátul vótak a gunyhók. Vótak társak, akikkel szórakozott az ember. Játszottunk. Többnyire nem is nagyon őriztük mi a szilvát, hanem a játék ment jobban. Az öreg má napközbe mondta: Gyerökök, hát szödjétek össze kórót, fát! Amivel este szoktunk tüzelni. Ez nemcsak egy este vót, hanem számtalan este. Míg kinn vótunk, majdnem minden este tűz vót rakáson. Ha itt nem, akkor ott. Kinn a sza badba, a gunyhó előtt raktak tüzet, azt ültük körül, ottan beszélgettünk. Sokszor mesét nekünk az öreg jó hosszú meséket meg micsodákat. Egyször emlékszök rá, hogy valahogy nem vót kedve az öregnek meséni. — Nagypapa meséljen! — Hát nem akarok, nincs kedvem meséni. Mi meg könyörögtünk neki. — Na, jó van, hát akkó mesélek ” 68
