Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 9. szám - MŰHELY - Szekér Endre: Nagy Lajos és a Kiskunhalom

Azonnal a különböző társadalmi helyzetben levő emberek szemével vizsgálja ezt: mit jelent a por annak, aki gyalog, mezítláb jár, s annak, aki cipővel vagy zárt szobából tapasztalja a por mindent belepő hatalmát. És később tesz említést a rosszul táplálkozás kapcsán a veszedelmes betegségről: a tüdővészről. Vagy: részletezve számol be a falu felekezetenként elkülönülő temetőiről. Az akácfák között meglesi a sírkövek feliratát, s néhányhoz gúnyos, ironikus megjegyzést fűz. így válik a környezet egy részének, a temetőnek a rajza részévé a mű cselekményének, így kerül kapcsolatba az élők sorsával. („A felirat fölött a kőbe vésett szomorúfűz, stilizált koronával. Itt nyugszik az Úrban Klenár Sándor. Élt 72 évet. Meghalt 1908. jún. és neje Práczki Zsuzsánna, Élt 72 évet. Meghalt 1910. jan. 30. Ezen sírkövet állította bánatos leányuk, Béke hamvaikra . . . Nyugszanak, azaz már nem acsarkodnak egymásra, nem civakodnak, nem kívánják egymás betegségét s halálát”).

A természetábrázolás szerepe is végtelenül érdekes és eredeti a Kiskunhalomban. Részben érződik a községgel, Apostaggal való azonosulás, személyes emlékekre való emlékezés, és ilyenkor líraivá válik a stílus, másrészt ezt a líraiságot az utolsó pillanatban más megvilágításba helyezi, ellentétbe állítja az emberek sorsával. „A nap már lebukni készül a dunántúli dombok mögé. A keleti égbolt most nem is kék, hanem színtelen fényesség, olyan, mint a belülről világított tejüveg. Ránézni s egyben rá is gondolni, ez csaknem fullasztó. Keleti irányban néhány felhő lebeg.” De az alkony nemcsak „szép” látvány, hanem a munka befejezésének időszaka is. És a fent idézett lírai hangulatú szakasz után (melybén azért egyszer már megtörte a lágyabb tónust: „fullasztó”) visszatér a mindennapi élethez, a falu esti képéhez. Deák István tart hazafelé az új szőlőjéből két cselédjével. Vas István a Kiskunhalom tájábrázolásának szépségéről azt állapította meg, hogy az elvont főnevek alkalmazásával némi groteszk hangot ér el, s ezzel oldja, más megvilágításba helyezi a „szépséget”. Az ég alján „pirosságok”, az égboltozat „kifényesedése”, a vörös gömb „előbukása”, „felemelkedése”, a sugarak „földrezuhanása”, „alak- és színváltozásai” halmozódnak egymás mellé Nagy Lajos leírásában — s mint Vas István folytatja az elemzést —, „rácsapja” a „kádenciát”. Lerántja a földre az égi lebegést: „mindez köznapi jelenség, sőt nem is jelenség, csupán tény, mert hiszen senki észre nem veszi”. (Idézi Vas István.) Itt hadd hívjuk fel a figyelmet még a természetábrázolás líraiságának egy hatásos ellenpontozására. Az egyik „fejezet” végén a csendőr által megkínzott, vallatóra fogott üvöltésével „fortisszimóba” csap, majd a következő „fejezet” tájleírásával újra a csend és a lágy hangulat következik a korábbival ellentétben. („A nap hét óra kilenc perckor nyugszik, tegnap volt holdtölte, a telihold félóra és egynéhány perc múlva bukik elő. Csillagos az ég, szelíd holdfény önti el a falut.. .”)

A Kiskunhalom leírásai sohasem öncélúak. A bántelki puszta közepén álló tanya a cselédházat, az istállót és az ólakat foglalja magában. Nagy Lajos most elidőz itt, és oldalakon keresztül részletezi a pusztai környezetet. Összefonódik a természeti környezet rajza az épületek és belső berendezésük leírásával. Ezt a részletezést azért érdemes kiemelnünk, mert az érdekesnek ígérkező párbeszédeket a minimálisra csökkenti az író, és hasonlóképpen „olvasmányos” cselekményrészleteket is elhagyja. Ott pár sor egy-egy fontos párbeszéd és jelenet, itt pár oldalas, részletező leírás. A leírás szakaszait elmélkedő részek szakítják meg. Például az épületet körülvevő eperfák kapcsán veti fel az író azt a kérdést, hogy miért nem gyümölcsfák vannak sokfelé az utak mentén Kiskunhalom környékén? A kérdésre adott válasz jellegzetesen Nagy Lajos-i iróniával telített: azért, mert micsoda veszedelem lenne, ha az a sok szegényember „csillapíthatná” az éhségét az azokon termett gyümölcsből! De még itt sem áll meg az író. Ő már ismeri a két világháború közötti magyar társadalom kegyetlen, szuronyokra „támaszkodó” rendjét! Igen, nem lehetne úgy hagyni az út

67