Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Fehér Zoltán: Mesélő falu
Az egyik Farkas család másodlagos ragadványneve Markáfa. Talán ősük volt olyan furfangos, mint a XVI. századi népkönyvek hőse, a nevezetes Markalf? Vagy valamelyik Farkas-ős mesélte a legszebben a könyvből megismert Markalf-történeteket? Ma már senki sem tudja, de a Markáfa-mesék még élnek, és él ez a szólás is: Olyan, mint a Markafa, még az ördögön is kifog. A mese társadalmi szerepe NAGY Olga írja: ,,A mese nemcsak vigasza, hanem credója is az emberi léleknek.”5 A mesében áll vissza a valóságból száműzött igazság. Épp ezért őrzői, továbbadói általában szegény emberek. M. Sz. Pál, aki dolgozott ínségmunkások között, járt a fronton, volt fogságban, rabságban, kórházban elmondta, hogy mindenütt szívesen mesélt, de másoktól is hallgatott mesét. ,,Az emberek, amikor ráérnek, mindig a jobblétet kívánják. Mondják, ki mit tud főzni, mesélgetnek egymásnak ilyen vicceket, má amit kíván a fiatalember, vagy öregember is megkívánja.” (Meséiben az étkezések és szerelmeskedések fontos epizódok.) A régi jógazda családból származó Zs. Pálné ezzel tért ki kérésem elől: „Mink nem mesétünk, nem értünk rá meséni. Vót tizenkét hold födünk, ott vótak nálunk a községi bikák, azokat is el kellett látni. Vót nekünk egyéb gondunk, nem a mese.” Tizenöt éve azonban éppen tőle és férjétől szép hiedelemmondákat jegyeztem le. Úgy látszik a jobb módúaknái ezek töltötték be a mese szerepét főleg rövidségüknél fogva. A tündérmesét szertartásszerű' körülmények között adták elő. Terjedelmességét máig emlegetik: Dugacka, ko prepovedka. (Hosszú, mint a mese.) A paraszti életforma megváltozásával épp ezek szorulnak vissza a passzív mesekincsbe, hisz nincs hol elmondani őket. Munka közben még rövidebb beszélgetésnek is így vetnek véget: Ne meséljünk, mer szegények leszünk! A mesélést a régi szegénység szórakozásának látják. M. Sz. Pál így emlékszik gyermekkorára. „Az unokáinak meg a fiainak mesét az öregapám. Hát nem vót villany. Este öt órakor, hat órakor sötét vót télön. Odaállt a kiságyhoz a sparhelt végibe, csikó sparheltünk vót, beépített sparheltünk. A nagypapa mindig mesét. Addig mesét, míg el nem aludtunk. Sötétbe! Olaj drága vót, petróleum! — No, alusztok? — Nem, nagyapa! Mikó má nem szót vissza senki, akkó abbahagyta. . .” D. József is ugyanezt mondja: „Téli időkbe, mikor korán feküdtünk le, nem bírtunk aludni. Akkor kértük apánkat, hogy meséljen nekünk valamit. És ez (A kocsmáros lánya meg a betyárok — AaTh 955) valahogy legjobban tetszett mindnyájunknak, és akkor, ha ezt mondta, hogy csont, akkor nekünk azt kellett mondanunk, hogy hús. Hogy ha má nem szót vissza senki, akkó tudta, hogy mindenki alszik, akkó tovább má nem mesét. . .” A 30-as években G. Vincééknél, a híres mesemondóéknál „téli estéken az ágyban feküdtünk — mondja a lánya. — Rosszalkodtunk. így meg elterelte a figyelmünket a mesékkel. Sok szép mesét mesélt. Szomszédok is voltak. Felnőttek is figyeltek a mesére. Kemencepadkára ültekés hallgatták, hogy mesélt. Nem szóltak bele. Mindenki úgy hallgatott, néma csönd vót. Sötétbe mesélt. Az vót a jelszó, ha ő azt mondja, csont, mi meg azt mondjuk rá, hús. Arról tudta, hogy alszunk-e vagy nem. Előbb ketten mondtuk, aztán egy, harmadszorra egy se. Erre be vót fejezve a mese.” A tündérmesék előadásának szertartásához hozzátartozott a sejtelmes félhomály. A tűzhely fénye, egy-egy pipa parazsa csak fokozta a mese csodáinak hatását. A „csonthús” kérdés—felelet pedig nyilván a katonakori mesélés emléke. Ma „nincs kinek meséni — mondja a 65 éves M. Józsefné. A gyerekek várják az Esti mesét a tévében, utána meg küldjük őket aludni. Régen nem vót más szórakozás a gyerekeknek. Máma ki fekszik le hat órakor?” 65
