Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - VALÓ VILÁG - Fehér Zoltán: Mesélő falu

füléből jönne a hang.” De hisz ezt csak olyan közösségben mondhatják, ahol ismerik (vagy ismerték) az ökör füléből feleselő Babszem Jankó meséjét! Ezután kezdtem figyelni a falu nyelvében élő szólássá, szóláshasonlatokká vált mesetörmelékeket, hisz ezeket nem lehet direkt módon gyűjteni, ki kell várni őket, s ezt csak az teheti, akinek van rá ideje, mert a „terepen” él.

Kapálás közben így sóhajt föl sógornőm: „Sose fogy el, mint az Isten pogácsája!” Leírtam, de csak évek múlva került ceruzavégre a Jóska és Marica c. mese, amelyben a sorsukra hagyott gyerekeknek ad az Isten öregember képében ilyen pogácsát.

A „Bijeni celoga nosi” (Vert visz veretlent) közmondás hamar elvezetett a Róka és a póruljárt farkas történetéhez.

Ha nemszeretem dolgot kell újból kezdeni, tréfásan így fohászkodnak neki: „Mila májko, ope vajit!” (Szabad fordításban: Jaj, anyám, megint menni kell!) Ez az egyetlen mondat minden falubeli emlékezetében felidéz egy burleszkbe illő „igaz történetet”. Hőse, máig él, fiatal korában a vízimalom kétségéről a Dunába esett, úszni nem tudván hirtelen a malomkereket kapta el, s a kerék forgás közben hol kiemelte a belecsimpaszkodó embert, hol a víz alá merítette. A vízhez közeledve mindig ezt mondta.

VUJKOV, Balint3 jugoszláv néprajzos is gyűjtött Bátyán olyan történetet, amelynek csattanója szólásként él. Aszerint a gazdag legény folyton azzal dicsekszik a bálban, hogy milyen jóllakott paprikással. A lány azonban koldusként kinyomozta, hogy ott bizony csak olajos mamaljugát ettek. Ezt aztán így hozza a dicsekvő fiú tudomására: Suti, ne laj, mamaljuga i olaj! (Hallgass, ne ugass, mamaljuga és olaj!)

Még a „kalocsai madzagosok”, a „foktői tarhonyások” kifejezés is a falucsúfoló mesék műfajába tartozó történetet idéz föl a beszélő és a hallgató tudatában.

A szóbeliség és írásbeliség határán

Húsz esztendeje még minden tanév végén akadt néhány olyan nyolcadik osztályos, aki nem vitte ki az iskolából bizonyítványát. Nem volt rá szüksége munkájához, a falu társadalmában pedig nem volt jelentősége az iskolai végzettségnek. „A puszta írni- olvasni tudás — írja ORTUTAY — még nem jelent kilépést a szóbeli kultúra világából.”. A paraszti nevelés itt azon volt, hogy a gyermeket elfordítsa a könyvtől, nehogy elszokjon a munkától. F. Péter gyermekkorában úgy olvasgatott lopva a padláson, mint Gorkij, míg el nem tüzelte apja a könyveit.

Kivételek persze akadtak. Tudok olyan házakról, ahol a két világháború között már nem mese, hanem felolvasás meghallgatása céljából gyűltek össze a szomszédok estéről estére . . . Igaz, jobb híján Göre Gábor-féle művek szórakoztatták a társaságot.

H. József a folytatásos ponyvákért képes volt hajnalonként Kalocsára kerékpározni. „Tele volt az ágya ilyen füzetekkel,, — mondja a felesége. Jóska bácsira, mint kitűnő mesemondóra emlékeznek. Egész éjszaka mondta a Szürkeló Pétör kalandjait. Előadó tehetsége nyilván olvasottságával voit összefüggésben.

Egy-két idősebb, 60 éven felüli, könyvtári olvasóm a Genovéva históriájához vagy a Rózsa Sándor, Bogár Imre füztes kalandjaihoz hasonló könyveket kér, helyettük mesekönyvekkel vagy „cowboy-regényekkel” kell beérniük.

A könyv-mesék termékenyítő hatása a század elején furcsa közvetítéssel érvényesült. M. Sz. Pál kitűnő mesemondóm így emlékezik erről: „Vót egy gróf Vigyázó itten. Családtalan vót, de olyan jólelkű gróf vót. Vótak neki kasznárjai, intézői, és ezek a könyveket olvasták, a Grimm-meséket, és a cselédeknek napszámosoknak elmondták. Meg az elöljáróságnak viccbül is borozás közbe, oszt így kerültek a faluba a mesék. Vagy a szolgálólányoknak mondták el . . . így szaporodtak a mesék . . . Meg a béresgazdáknak, kocsisoknak ... így terjedt. . .”

64