Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 9. szám - Mocsár Gábor: Széngáz (elbeszélés)
Abban a városban akkor jártam először; amikor két kofferral a kezemben megálltam a pályaudvar előtt, hova, merre? Azért küldtek, helyeztek ebbe a dunántúli városba, a Tiszántúlról, mert a főszerkesztő — ezt a pártközpontban nyilván megmondták — egyszerűen bedilizett. Idegösszeroppanása van. „Egyszerre ketten mentek majd oda helyettesnek, rendcsinálónak”—közölték velem. De hát én ott senkit a világon nem ismerek — tiltakoztam volna, de hiába. „Majd mindenkit megismersz.” Ezzel kész. Útravalóul még azt is tudatták velem, hogy a munkatársak eléggé megbízhatatlanok —többek között ebbe dilizett bele a főszerkesztő. Az egyik rovatvezető a régi szocdem lapnál dolgozott s az apja ráadásul cigányzenekarban játszik, kontrás. Egy másik munkatársnak valamikor csendőr volt az apja, mentségére legyen mondva, hogy egy alkalommal az ellenőrző csendőrtisztet felpofozta, emiatt kitették az állásából, gyárba ment dolgozni, de azért csak csendőr volt azelőtt. Aztán van ott egy rovatvezető, aki parasztszármazék ugyan, de az apja parasztpárti volt, a fiából tanár lett, tehát értelmiségi, ez még hagyján, de folyton színésznők után koslat, holott nős ember ez az említett kulturális rovatvezető. „Hát ebbe csakugyan bele lehet dilizni” — gondoltam, miközben a kezembe nyomott meghatalmazó papírt olvastam. „Majd te ott rendet csinálsz!” — ezzel a reménnyel és buzdítással indítottak útnak. A másik helyettes is elég messziről jött, a Maros partjáról helyezték abba a dunántúli városba. Idősebb ember volt és mint informáltak, rettenetesen lusta. „El lehet vele azért boldogulni — mondták — mert azelőtt katolikus pap volt, hozzá van szokva az engedelmességhez”. Ezen egy kicsit megütődtem: hogy-hogy katolikus pap volt? Hogy-hogy most helyettes főszerkesztő? „Nem kell ezen fennakadni — mondták — még idejekorán kiugrott a szoknyából egy olyan özvegyasszony kedvéért, akihez diákkorában József Attila is írt szerelmes verset, így hát vannak neki bizonyos munkásmozgalmi érdemei.” * — Na jó, akkor kezdjük — mondtam Judinak, s kiteregettem az íróasztalomon azokat a jelentéseket, jegyzőkönyveket, amikből nekem mostan egy cikket kell diktálnom. Az anyag kész, minden a fejemben van, csak le kell diktálni. Nálam ez igen könnyen megy. Rutinmunka. Ezek a papírok, melyekből a cikk megszületik, úgy kerültek hozzám, hogy délelőtt áttelefonáltak a városi pártbizottságtól, hogy bizonyos Suskó elvtárs szeretne velem beszélni, bizonyos megírandó cikk ügyében. A téma állítólag nagyon érdekes és nagyon időszerű, viszont roppant bizalmas természetű, úgy, hogy Suskó elvtárs nem jöhet el a szerkesztőségbe, nem hozhatja el azokat a bizonyos iratokat, hanem én menjek be, mert meg kell beszélni bizonyos dolgokat. Míg a mondott helyre ballagtam, folyton a nevet forgattam az agyamban: Suskó, Suskó — ez nekem valahonnan ismerős, de honnan? Én ebben a városban még mindig idegenül ténfergek, mégis, honnan ismerős ez a meglehetősen ritka név, hogy Suskó? Az épületben aztán tisztázódott. Ahogy ránéztem, — szőke haj, ábrándos, pontosabban méla kék tekintet, szigorúan összehúzott száj, kiálló hegyes orr — rögtön rákérdeztem: Nem te vagy Suskó Sanyinak, egykori osztálytársamnak a testvére? — Elhúzta mosolyra a száját. Dehogynem. Én a bátyja vagyok őneki. — Hát akkor földik vagyunk! Meg haverok! — kiáltottam örvendezve; főképp azon, hogy végre egy igazi tiszántúlival akadok össze ebben a számomra idegen dunántúli és ráadásul katolikus városban. Suskó elvtárs azonban felemelte a mutatóujját. — Nem haverok. Elvtársak! Parancsolj, foglalj helyet. Aztán kiteregette elém azokat a bizonyos papírokat. Jelentések, jegyzőkönyvek. 9
