Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 9. szám - Mocsár Gábor: Széngáz (elbeszélés)
— Itt, ezekben a papírokban minden benne van. Leleplező cikkről van szó. Egy bizonyos külvárosi pártszervezetben ... — közelhajolt a papírokhoz, aztán dühösen kifakadt. —Az isten se tud eligazodni az itteni külvárosokban! Emlékszel — pillantott rám — a mi régi városunkban a városszéli körzeteket mind úgy hívták, hogy telep. Ilyen telep, olyan telep. Ott az ember otthon volt. De itt? Ezeket az ócska telepeket városnak hívják. Ilyen város, olyan város, alsóváros, felsőváros, gyárváros, újváros, meg minden fene. Na, szóval egy bizonyos külvárosi pártszervezetben átvették a hangadó szerepet a volt jobboldali szocdemek. Érted most már, hogy miről van szó? Persze, bólogattam, le kell leplezni őket. Ezt én tökéletesen értem. Ha befurakodtak valahova, akkor onnan ki kell penderíteni őket, ha pedig még a hangadó szerepet is átvették — nincs mese, le kell leplezni őket. Én ezt pontosan értem, engem azért küldtek ide, hogy munkahelyemen rendet csináljak, Suskó elvtársat szintén azért hozták át az ország ellenkező szögletéből ide, mert itt nincsen neki se sógora, se komája, nem lesz szívbajos, ha majd szét kell ütni, oda kell csapni. Rácsapott a papírokra: „Szét kell verni őket, az anyjuk ezét, azát”. Hát persze, a papírok. Ezek most nagyon fontosak, mert én magam is pont úgy vagyok ezzel a várossal, mint Suskó elvtárs. Sehogy. Én sem tudok még tájékozódni benne. Pláne a külvárosokban! Egyetlen külvárosban szoktam mostanában megfordulni, fogalmam sincs, alsóváros-e, felsőváros-e, újváros-e, de ez nem is érdekes, mert közel van, annyi csak, hogy át kell menni a hídon, aztán balra kanyarodunk, betérünk egy apró mellékutcába, ott van az a bádogosműhely, ahova én el-eljáro- gatok. Illetve eljárogattam. Múlt időben. Koszos, ócska külvárosi utca, de kit érdekel? Azt sem tudom, mi a neve. Előre megmondom: Judi vezetett el engem oda. Elég távoli pontokat rángatok össze ebben az írásban, de mit tegyek, ha ezek a távoli dolgok összefüggnek egymással. Most például egy fényképezőgép következik. Ez a gép még a háború előttrő! maradt meg. Hogy is tudott megmaradni abban a nagy világfelfordulásban, hiszen én fronton is voltam, hadifogságban is, tény, hogy megmaradt. Ócska, öreg, de megbízható kazettás gép, ami azt jelenti, hogy a hátuljába fényérzékeny üveglapot kellett becsúsztatni, persze, koromsötétben, nehogy fényt kapjon a lemez. Kiváló képeket csináltam vele. De mire én a hadifogságból hazakerültem, a kazetták kimentek a divatból, filmtekercsekkel dolgozott, akinek egyáltalán volt fényképezőgépe. Eldobni sajnáltam, kiváló volt az optikája, de hát mit tudjak vele kezdeni? S addig forgattam, nézegettem — abban a nyikorgó falépcsős albérletben volt rá időm, — amíg rátaláltam egy igen pompás megoldásra. Nem is rátaláiás volt az, hanem inkább feltalálás. Aminek az a lényege — most már elmondhatom, nem félek, hogy lekoppintják — szóval, az a lényeg, hogy csinálok egy olyan szerkezetet, lehetőleg minél vékonyabb lemezből, amit az üveglap helyére be tudok illeszteni, két hengerformát kell kiképezni, amibe betehetem, illetve betekerhetem a filmtekercset, evégett a felső hengerbe valami tekerhető tengelyt kell ügyesen beépíteni . . . nem részletezem. Az a lényeg, hogy megvan a megoldás, ami által át tudom alakítani az ócska lemezes gépet modern, filmes szerkezetté. Ez bizony óriási ötlet volt, akár szabadalmaztatni is lehetett volna, s mivel sokféle szakmám között a bádogosságban is némiképp otthon voltam, akár magam is meg tudtam volna csinálni. De se lemezollóm, se forrasztópákám, se kalapácsom, se satum, se reszelőm, semmim — a fejemben készen a találmány, de hogyan tudhatna az elképzelés testet ölteni? — Judi, gyere csak be! — üvöltöttem ki a folyosóra izgatottan, midőn a munkatársak káderanyagát böngészgetve rábukkantam egy adatra, miszerint Judi apja bádogos és vízvezeték-szerelő kisiparos. 10
