Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 9. szám - Mocsár Gábor: Széngáz (elbeszélés)
MOCSÁR GÁBOR SZÉNGÁZ — Judi, gyere be, írunk! — kissé megnyitott ajtómból szóltam ki a folyosóra, annak is valamiféle előszobává előléptetett zugába. Persze, megint a cserépkályhát támasztják — egyszer szétverek köztetek, szoktam fenyegetőzni, de ennek soha nem volt semmiféle foganatja. Szétverni köztük? Judi meg Mara támogatta azt az átkozott cserépkályhát, amiből mint mindig, most is dőlt az az átok széngázbűz, már kiirthatatlanul beleszívódott a folyosó falaiba, nyáron is éreztük. A kályhát a folyosóról lehetett fűteni, hátsó fele az én szobámba is benyúlt, azzal a szándékkal, hogy ott is bemelegít. Azt várhattam! Judi ellökte magát a cserépkályhától — melegedni támaszkodtak hozzá a szerencsétlenek, hogy verhetnék szét köztük? Fáznak. Hiába rimánkodtam a kiadóhivatal vezetőjének, csináljanak már valamit azzal az átkozott kályhával, itt nem lehet dolgozni, lapot csinálni, a felelet mindig ez volt: majd tavasszal. Nincs rá keret. Évről évre: majd tavasszal. Judi bejött, leült az írógép elé, borzongva megdörzsölte a karját: — Irtó hideg van nálad. — Vegyél magadra valami meleg holmit. Pulóvert, vagy mit tudom én. — Judi kiment, kötött kabátot terített a hátára s visszajött. Rámvillantotta kapafogait, s kijelentette: — Kezdhetjük. Ugyanis Judinak elől, a felső ajka alól két szemtelenül feltűnő kapafog villogott elő, ha mosolygott. Ezt ő nyilván jól tudta, de sohasem vettem észre, hogy ha nevetett, a szája elé kapta volna a tenyerét, eltakarni feltűnő fogait. Márpedig Judi, akár kellett, akár nem, — ahogy jobb körökben mondani szokás — mosolyra fakadt, sőt, ki merem jelenteni, kihívóan vigyorgott. Mondhatni, büszkén vállalta a világ előtt azokat a fogakat, melyeket egy nálánál hiúbb nőszemély rég kicseréltetett volna. „Mit vigyorogsz folyton?” — szoktam tőle kérdezni. „Én ugyan nem mutogatnám azokat a kapafogakat.” Ilyenkor Judi megint szemtelenül elvigyorintotta magát: „Akinek nem tetszik, ne nézze”. Mert tudta nagyon jól, hogy én nem idegenkedem azoktól a fogaktól, sőt. Hogy is magyarázzam ezt meg? Én akkoriban még nem voltam harminc, Judi pár évvel fiatalabb lehetett nálam, amúgy csinos és kellemes alakú elvált fiatalasszony — mit mondok, asszony?, de erről majd később — hallatlanul meleg derű és állandóan működő vidám gépezet vibrátorozott benne, nem tudott ellenállni saját természetének, persze, hogy folyton villogtatta nevezetes fogait. Nagyon értette a tréfát, vette a lapot, vissza is dobta, de olykor szívére vette komisz csúfolódásainkat, el- pityeredett. Mindez nekem — érthetetlen módon — tetszett benne, már-már közel voltam az elhatározáshoz, hogy elveszem feleségül. Mert akkor még nőtlen voltam, habár jól benne voltam a házasodási korban, de belegondoltam: gyermekeink is ilyen foggal jönnek a világra? Csúfolni fogják majd őket az iskolában. Csak egy kicsit kellett volna pedig billenteni ingadozó állapotomon: rettenetesen árva voltam és magányos abban az idegen városban. Vágytam a melegségre, otthonra, családra, mit tudom én mire: nyikorgó falépcsőn másztam fel a kivénült ház első emeletén—több nem is volt — albérleti szobámba, talán már Mátyás király is megaludt benne, ott hanyatt vágtam magam esténként és bámultam a plafont: mit kezdjek most magammal? Estéimmel? Ébren töltött hajnalaimmal? * * 8
