Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 7-8. szám - Fehér Zoltán: Bátyai táltos és garabonciás hiedelmek
FEHÉR ZOLTÁN BÁTYAI TÁLTOS- ÉS GARABONCIÁS-HIEDELMEK Bátya néphitének „felfedezése” Mondhatom, meghatározó jelentőségű volt sorsom alakulásában A sámánhit emlékei a magyar népi műveltségben c. kötet. Szerzője, Diószegi Vilmos abból indult ki, hogy a magyar nép kereszténység felvétele előtti szellemi kultúrája „az obi ugorok és a török népek szellemi kultúrájával lehetett alapvonásaiban azonos, hitvilága tehát e népek vallási rendszeréhez hasonlíthatott. Ez pedig abban az időben a sámánhit volt.” Az ezer év alatt darabjaira hullott hitvilág együvé tartozó jelenségeit aprólékos munkával szedegette össze, minden egyes adatnak megvizsgálva térbeli és időbeli határait. Olvasás közben irigykedtem azokra a szerencsés gyűjtőkre, akik ilyen archaikus anyagot találnak még napjainkban is. Nem mertem gondolni sem, hogy lakóhelyemen, Bátyán, ebben a kétnyelvű faluban, a magyar néphitnek hasonló mélységei buzognak majd föl hihetetlen gazdagságban már az első „mélyfúrásra”. Úgy voltam, mint Virág Benedek, aki az ablaka alatt énekelt népdalról a tőle több napi járóföldre lakó Kazinczy- tól érdeklődött, ahelyett, hogy kilépett volna kapuján, s megkérdi a daloló jobbágyot. Pedig ekkor már bizonyos néprajzos múlttal rendelkeztem, gyűjtögettem, vagy inkább szemelgettem a népi kultúrából, mégis ha akkor valaki bemutatja nekem a bátyai hiedelemmondákat, magam ámultam volna el rajtuk legjobban. 1962. januárjában aztán vendégül láthattam Diószegi Vilmost, s néhány napig munkatársának érezhettem magam, hisz én kísérgettem a faluban meg a szállásokon olyan emberekhez, akikről sejtettem vagy tudtam, hogy jól ismerik a hagyományokat. Diószegi fáradhatatlanul dolgozott. Gyűjtési módszerében az irracionális néphitet a félig racionális népi tudás, a népi orvoslás felől közelítette meg. Ha eljutott a szemmel- verésig, könnyedén átléphetett a boszorkányok, a természetfeletti hatalommal rendelkező személyek világába. Egy kérdést mindenkinek feltett, akitől csak gyűjtött. „Hogyan nevezték azt, aki foggal született?” — „Tátos” — válaszolták a legtermészetesebb hangon. A további kérdésekre azonban, hogy tudniillik mi mindent csinál a táltos, már rendszerint nem tudtak válaszolni, vagy csak ennyit mondtak: „Vándorol, tejet vagy tojást kér.” Diószegi biztatott: ezen a nyomon érdemes további gyűjtéseket végezni, s én már tudtam, hogy a siker a jó adatközlők felkutatásán múlik. Megkezdtem a munkát, s ebben segítettek tanítványaim is. Igen megörültem, amikor az egyik kislány végre egy szép kerek mondát hozott saját lejegyzésében a táltos elragadtatásáról, tudományszerzéséről. Ezután magam is fölkerestem M. Péternét, aki nekem újból elmondta a történetet. Most már egyre-másra kerültek elő szebbnél szebb adatok, míg végül kikerekedett a bátyai táltos-garabonciás hiedelemkor, amely más hiedelmekkel — mint pl. elhárítás, kincsásás, gyógyítás, jóslás — is kapcsolatban van. A „tátos”-ról úgyszólván minden felnőtt tud a faluban, a ,,garabonciás”-t viszont kevesen ismerik. O. István 80 éves adatközlőm ezt így magyarázta: „Rácul tátos, magyarul garabonciás”. S egy másik vélemény: „A tátos másképpen garabonciás”. Ennek a megállapításnak két tanulsága van. Először az, hogy a horvát nyelvben is meglevő „garaboncijas dijak” szót tartják magyarnak, míg a csak magyarban található táltos főnevet érzik rácnak. Valóban a környékbeli magyarság csak a garabonciást 39
