Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 7-8. szám - Bárth János: Néprajzi csoport és népművészet (A pota példa)

A múzeumi darabok és a régi fényképek tanulmányozása során megállapíthatjuk, hogy a XIX. század végén és a XX. század elején a kalocsai lányok és asszonyok szoknyája is jóval hosszabb volt a mainál, és a következő évtizedekben rövidült fokozatosan, néha, különösen színpadokon, már a térd fölé. Ugyancsak tapasztalhatjuk, hogy a kalocsai viseletben a századforduló táján megközelítőleg sem volt olyan jelentősége a hímzett felső vászonruháknak, mint az 1930-as évektől. Hordtak már a XIX. század utolsó évtizedeiben is kékkel, feketével, esetleg pirossal, illetve e színek kombinációjával hímzett kötényt és réklit, de ez a viselet nem állt a viseletek ranglistájának az élén, csak amolyan „litániás” ruhának számított. Az igazi ünnepi viseletét a drága selyemruhák jelentették, ugyanúgy, mint a Duna melléki falvakban vagy egyes homokhátsági helységekben. Ezek az ünnepi selyemruhák csak szabásukkal, viselésmódjukkal tértek el a környező helységek hasonló viseletéitől, nem úgy, mint a hímzettek. Az ún. kalocsai népviselet tulajdonképpen akkor vált a pota néprajzi csoport egyik fő jellemzőjévé, amikor a hímzett ruhadarabok egyre gyakoribb, egyre megbecsültebb és igen sokszínű alkalmazásával az egész pota-lakta területen általánosan, a környezet számára viszont sajátosan, egyedi módon tudott jelentkezni. A fokozatos színesedés az 1930-as években tetőzött, és erre az időre esik a hímzett pruszlik és kötény ünnepi felsőruhaként való elismertetése is. (Jelentős mértékben a Gyöngyösbokréta hatására). A kalocsai viselet tehát fokozatos fejlődéssel, nagyjából a XX. században vált ki a környező viseletek sorából. A hímzett vászonfélék rangos, megbecsült felsőruhaként való viselésével válhatott a pota néprajzi csoport egyik fő sajátosságává.

A kalocsai hímzés fejlődését szintén olyan korszakig kísérhetjük vissza, amikor feltehetőleg jelentős mértékben nem különbözött a környékbeli népcsoportok hímzésétől. A XIX. század közepe táján valószínűleg a kalocsaiak is fehér hímzést használtak ágyneműjükön és alsó viseletdarabjaikon; elsősorban lyukhímzést, miként a környékbeli más helységek népe napjainkig. Csakhogy, amíg a környező helységek népi hímzőkedve és tudása megmaradt ezen a színvonalon, a kalocsaiak a XIX. század utolsó harmadában továbbléptek. Hímzett lakásbeli, vagy viseletdarabként használt fehér vászonneműiken jellemzővé váltak a fekete, kék, piros hímzések. Használták e színeket egyedül, de kombinálva is. Leggyakoribbak és legjellemzőbbek voltak az igen dekoratív kék-piros hímzések. Ezzel a stílussal a kalocsai hímzőkultúra már kiemelkedett a környezetében készített hímzések világából. Az eltávolodást méginkább fokozta a század- forduló táján jelentkező további színesedés, majd betetőzték az 1930-as évek 30—40 színt is használó, óriási töltött virágokat teremtő áttört hímzései. Ez a sokvirágú, színekben tobzódó tarka hímzés, olyannyira a poták sajátja lett, hogy félországnyi területen sem lehetett hozzá foghatót találni. De ott is és akkor is csak hasonló akadt, (legalábbis fejlődését, társadalmi vonatkozásait tekintve) de ugyanolyan nem. így méltán mondhatjuk, hogy a fokozatosan színesedő kalocsai hímzés, amely a legészakibb szállástól a legdélebbiig lényegét tekintve mindenütt egyforma, de különbözik a környezet, sőt messzi tájak hímzésétől, egyediségével a pota néprajzi csoport egyik legfontosabb néprajzi jellemzőjének tartható.

Szólnunk kell még a poták díszítőművészetének arról a területéről, amelynek talán legnagyobb hírneve támadt az elmúlt félévszázadban, nevezetesen a színes kézi falfestésről vagy pingálásról. Ez a faldíszítési mód a XIX. század utolsó és a XX. század első harmadában jellemző volt az összes kalocsai szálláson, de nem találjuk méltó párját sehol a környéken, sőt messze, vármegyényi területeken sem. Az ecsettel végzett virágzó falfestést 1882-ben Simonyi Jenő a Földrajzi Közleményekben már úgy írta le, mint a kalocsai parasztnép speciális művészetét. Előzményeit, pontos kialakulási útját sajnos nem ismerjük. A XIX. század utolsó harmadában és a XX. század elején a későbbinél kevesebb színnel, elsősorban kék vagy vörös alapú virág koszorú kát fes37