Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 7-8. szám - Bárth János: Néprajzi csoport és népművészet (A pota példa)
Az egységessé válás legjobb bizonyítéka a környezetétől elütő nyelvjárás, valamint a népi kultúra egyes területein, például a viseletben, díszítőművészetben megmutatkozó csoporton belüli azonosság és a csoporton kívüliekhez viszonyított különbség. Ha felelni akarunk a fentebb feltett kérdésre, azt mondhatjuk, hogy egy népcsoportot vagy egy településcsoport népét akkor nevezhetjük igazán néprajzi csoportnak, ha a nyelvi, történeti, vagy vallási egység adottságán túl rendelkezik olyan műveltségi elemekkel és produktumokkal, amelyek a csoport körében általánosak, de csak rá jellemzőek és ezért a környezetében élőktől alapvetően megkülönböztetik. Ezek a megkülönböztető műveltségjegyek lehetnek maradványok, más tájakon már kiveszett, elfelejtett kulturális reliktumok, de lehetnek új sajátosságok is. Néprajzi csoportjaink megítélésében általában ezek az újabb jegyek a jelentősebbek. (Pl. a XIX—XX. századi viseletek, díszítőművészetek stb.) A kalocsai pota néprajzi csoport is elsősorban azzal válik ki környezetéből, a környezet azt tartja rá jellemzőnek, amit a XIX. század második felében és a XX. században népi műveltségi produktumként önerejéből megalkotott: a jellegzetes népviseletet, a hímzést és a kézi falfestést. Természetesen az elhatárolásban szerepe van a földrajzi viszonyoknak, a települési adottságoknak, a gazdasági struktúrának, a közös múlt tudatának, és legfőképpen a sajátos nyelvjárásnak, de a környezet számára a nyelvjárás kivételével ezek a vonások háttérben maradnak, és elsősorban a kulturális produktum a legfontosabb, mivel az érzékelhető leginkább, és az határozza meg a csoport kulturális karakterét. Közismert, hogy a magyar néprajzi csoportok többségének néprajzi csoporttá fejlődése az újkori évszázadokban következett be. A gazdasági és társadalmi fejlődés egyenetlenségei úgy hozták, hogy bizonyos tájak népe megrekedvén a fejlődésben, konzerváltan megőrizte régebbi korok életformáját és műveltségét, illetve saját erejéből teremtett magának egy színes népi kultúrát akkor, amikor más magyar tájak már a polgárosodás, a kulturális kiegyenlítődés útján haladtak. így történt ez Kalocsán és szállásain is. Miként Erdei Ferenc fogalmazta: a kalocsai parasztság akkor is megmaradt Reymonti értelemben vett igazi parasztnak, amikor ez már ritka volt Európában. Paraszt mivoltát dokumentálandó, ékes virágos világot varázsolt maga köré, megteremtve a magyar népi díszítőművészet egyik legfiatalabb és legnagyobb hírre szert tett hajtását. Ez a paraszti ékességteremtés a XIX. század 70-es éveitől követhető nyomon. Az emlékek alapján láthatjuk, hogy a XX. században öltött igazán nagy méreteket. Olyannyira, hogy az 1930-as években szinte színtobzódásba csapott át. Olyan időben történt tehát mindez, amikor a magyarság kulturális integrálódása Kárpát-medence-szerte előrehaladt, így a népi alkotókedvvel új népművészetet teremtő tájak, mint például Kalocsa és szállásaj szigetként viríthattak a műveltségi kiegyenlítődés felé haladó magyarság tengerében. Úgy gondoljuk, hogy a sajátos településformán, a közös múlton, a kettőzött mássalhangzókat egynek ejtő jellegzetes nyelvjáráson túl ez a nevezetes viselet és díszítőművészetteremtés tette a kalocsai, illetve a kalocsai eredetű szállási népességet néprajzi csoporttá. Ez a kifejlesztett művészet adott számára olyan kulturális karaktert, amely igazán megkülönböztette őt környezetétől, és amely kiváltotta a más irányban haladó környezet csodálatát, esetleg lenézését, megvetését. A XIX. század utolsó harmada előtt népi kultúráját tekintve valószínűleg nem sokban különbözhetett a kalocsai nép a környező más népcsoportoktól, bár ezen a téren még nagyon sok kérdés vár kutatásra. Ha manapság szóban, felületesen valakinek jellemezni akarjuk a poták és a környezetük viseletének különbözőségét, általában röviden azt mondjuk: a pota nők szoknyája rövid; ingválluk, pruszlikjuk, kötényük színes, virágos hímzéssel gazdagon díszített. Ezzel szemben a Duna mellékiek hosszú, térdközépig érő, nagyrészt hímzés nélküli, sötétebb tónusú viseletben járnak. Ez azonban egy statikus kép. A XX. század közepének viszonyait tükrözi kisebb-nagyobb pontatlanságokkal. 36
