Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 7-8. szám - Zelnik József: A hagyományok aranyága

Amint a megfogalmazásból is érződik, ez kissé költői kérdés. Éppen ezért idesorolok még mellé szorongásos, meg nem oldott kérdéseinkből néhányat: Megmenthetők-e az egyre sorvadó készségeink a munkamegosztás ma is gyorsuló tempójában? Milyen viszonyban áll egymással az uniformizálódás és az etnikai tudat zavara? A kultúra léte szempontjából mennyire meghatározó az etnosz és a kultúra viszonya? Mivé válik az egyéniség saját etnosza több részre szakadt kultúrájának a határán?

Amit ezeknek a kérdéseknek a tisztázásához a néphagyományokból levonható tapasztalatok segíthetnek, azokat a lehetőségeket próbáltam felvillantani. Ha elismerem itt, hogy a néphagyományok ellenzőinek és kritikátlan rajongóinak ideológiája egytalajról fakad,talán nem soroltatom az utóbbiak bugyrába. Vázlatos eszmefuttatásom lényege azvolt, hogy bizonyítsam: érlelődik Európának ezen a felén egy újfajta érzékenység. Ez észleli és feltárja azt a veszteséget, amit a szájhagyományozáson alapuló kultúra fokozatos elsorvadása jelent. Időszerűvé vált egy gondolat, amit az írásbeliség megjelenése idején — Platon által idézett ó-egyiptomi legendában — már megfogalmaztak. Ott a fáraó így szól az írást feltaláló Tot istenhez: „Te a betűk atyja vagy, annyira szereted őket, hogy értelmükről szólva rögtön a visszáját mondtad leikébe azoknak, akik megtanulják őket,(t. i. betűket)feledékenységet ültetnek, mivel ők megfosztatnak az emlékezet tornájától, hisz emlékezni tudnak bízván az írásban, mellékes külső jegyek alapján, s nem tudnak emlékezni belső erőből, önmaguktól. Következésképpen te nem az emlékezetnek találtál eszközt, hanem az emlékezésnek”. (Kiemelés Csisztov- tól)

A néphagyományok a munka hagyományai. A természetet alakító ember tapasztalatsűrítményei. A gondolkodás Noé bárkái. Őrzik és átmentik az évszázadokból, az évezredekből az embernek a természettel, saját magával és egymással folytatott harcának tanulságait. Életet kormányzó és megtartó erő volt valaha. Felgyülemlett tapasztalatai továbbvivő erővé válhatnak ma is, s az elkövetkező századokban is, avégett, hogy ember maradjon az ember. Malinovszky szép szavaival: „eszközt alkotó és eszközt használó teremtmény, csoportjának közösségi és közös ügyeket megvitató tagja, a hagyományok folyamatosságának őrzője, termelési egység az együtt dolgozók közösségében, ember, aki szereti a múltat, vagy akit kísért a múlt, akit a jövő várakozással és aggodalommal tölt el; akinek a munkamegosztás ad kikapcsolódást, végül akinek a jövőről való gondoskodás, a szín- és forma, a zene és a szép szó élvezetének képessége adatott meg.”

Tudom, a hagyományokat kikezdi az idő. Ráhordja salakját a figyelmetlenség és a csodálkozás. Mégis, a hagyományok aranyága lelkiismeretünk felett suhog, zöld ágként átölel.

12