Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - SZEMLE - Bodri Ferenc: Ecsettel és irónnal (Balázs János versei és képei)
(1954), Háry János bajtársai (1956), Pusztai szabadok (1957), Békési históriák (1959), Szól a duda, verbuválnak (1969), Betyárok, pandúrok és más hírességek (1969). E nagysikerű, irodalmi igénnyel megírt néprajzi könyvek sorát méltóképpen egészíti ki a most megjelent Régi magyar vízivilág. A könyv elsősorban arról a Berettyó és Körös menti tájról szól, amelyet Sárrétnek nevezünk. A lecsapolások előtt óriási mocsárvilág terült el itt, amely alapvetően meghatározta a környékbeli falvak népének életét. A kötet lapjai a régi Sárrét eseményeit, alakjait, életét elevenítik meg. Ugyanakkor nem indokolatlan a nagyobb távlatokat sejtető Régi magyar vízivilág cím, mivel a sárréti állapotok az Alföld sok más vidékét is jellemezték. így aSárrétről alkotott kép nagyjából általánosítható a többi mocsaras, árvízjárta területre; is, amelyekből volt bőven a XX. század előtti Magyarországon. Bár a tartalomjegyzék tematikus osztatlanságot tükröz, a könyv a valóságban két jól elhatárolódó részből áll. A 97. oldalig a régi sárréti élet bemutatása kapott helyet, onnantól pedig sárréti mondák irodalmi igényű feldolgozásait olvashatjuk. A néprajzi adatközlés és ismeretterjesztés szempontjából nyilvánvalóan az első rész a fontosabb, olvasmányélményt viszont inkább a második rész kínál. A magyar nagyközönségben az elmúlt másfé' évszázad irodalmának hatására valamiféle romantika burkolja aranyfelhőbe az alföldi puszták „szabadjait", elsősorban a pásztorokat. Szűcs Sándor könyvének érdeme, hogy az első, néprajzi részben alaposan kikezdi ezt a romantikát. Soraiból tengernyi nyomorúság kel életre: az orosz téllel vetekedő, nyájakat és embereket fagyasztó, farkascsordákat nyargaltató hóviharos régi telek ezer kára és kínja; a szabadban telelő réti pásztorok sok szenvedése és küzdelme; a rétből élő, gyűjtögető pákászok végtelen szegénysége, kiszolgáltatottsága. Szűcs Sándor mesterien ötvözi a népi emlékezet tudásanyagát a levéltárak régi irataiból származó adatokkal. A kétféle forrást többször kiegészíti a sárréti népdalok témába vágó soraival, valamint a régi versfaragó parasztköltők és krónikások gyakori idézésével. A könyv második részében a tiszántúli epikus népköltészet, elsősorban a mondaköltészet szólal meg, de nem a maga hangján, miként az tudományos nép- költészeti gyűjteményekben szokásos, hanem írói tálalásban, néha szinte novellaszerűen. A szépen megírt könyvben néha zavaró, hogy egyes szavakat köznyelvi szövegben indokolatlanul tájnyelvi vagy régies alakban használ a szerző. Ilyen például a csónak, amely következetesen csolnakként szerepel. Ez legalább annyira furcsa, mintha e sorok írója rendszeresen szóikét írna szőke helyett, arra való hivatkozással, hogy szülőföldjén így mondták a szót. A kötetet ötletes, jól magyarázó grafikák díszítik. Sajnos a szerkesztői szűkszavúság következtében nem derül ki, hogy ki rajzolta e hangulatos illusztrációkat. (Magvető, 1977) BÁRTHJÁNOS ECSETTEL ÉS IRÓNNAL (Balázs János versei és képei) Az 1973-as, a magányos szegényember keservesen összegyűjtött önköltségén megjelent verseskönyv, a Füstölgések mellé 1977 telén ez a szépen megformált, kecses és karcsú, kézbe simuló kötet: a nagy hírverés, a viharos érdeklődés után ennyi, ami még a naiv cigányművész, Balázs János (1905—1977) alkotásairól fennmaradt. Meg hirtelen jött tárlatainak illanó sikere, képvilágának záporhíre, katalógusai (első kiállítása „a felfedezés után közvetlenül”, 1971 nyarán Salgótarjánban volt, ezt jó néhány gyors bemutató követte itthon és külföldön is), és az a párszáz mű, amelyet rövid alkotói idejében, 1968—1976 között megfesthetett. A teljes oeuvre-ből az album 16 képet közöl színesen, F. Mihály Ida tájékozott utószava sokkal többet leír és elemez. Közöttük Balázs elképzelt „művészportréit”, Shakespeare-ről, Ni- etzschéről, Leonardóról, Schillerről, Goethéről és másokról (az ábrázoltak mögött a művészetek ihlető- és őrzőangyalai, féltőn karolják át a művészvállakat), ezek közül reprodukcióban csak a Paganini-portré látható. A cigányzenész ősök emléke kísért akár ebben a gesztusban is. Ha beszélhetünk „naiv szürrealizmusról”, akkor Balázs János piktúráját evvel a fogalommal jelölhetnénk legkivált, bár kép- és motívumvilága olykor végletesen egyszerű. Ákár a sziklarajzoké. Meghökkentő élményt jórészt a színek szokatlan mágiája és a motívumok bizarr szimbiózisa, a látvány és a látomás szembeszökően eltérő arányai teremtenek. A kezdeti képeken (1968—69; — az albumban a Mesélő, a Kék virágok, a Pipázók láthatók ezek közül) még a „naiv realizmus” látványt leképezni tudó öröme élhet, bár a Pipázók elrendezésében és a pipafüstben feltűnő figurációkban (bikafej, szájában cseresznyefüzérrel, felette furcsa virágok, szokatlan formájú madár) már ott élhet a képzelet elszabadult ereje is. Akár a Tengeri-hántás hősei, Balázs is belép képzeletével a füstgomolyok mögé. 1970 után, a Bálványoktól kezdődően már fel-feltűnik az a mágikus szimbolika (nyilván a magány, az emlék- és az olvasmányélmények nyomán), amely a későbbi Balázs-képek oly elragadó és oly félelmetes sajátja lett. Egy-egy szokatlan látomás akár Hieronymus Bosch féktelen és pokolhitű vízióit idézheti, nehezen hihetnénk, hogy a festő valamely pártfogója ne adott volna kezébe egy ilyféle albumot. Majd végül ez a tomboló, „kényszerképzeteket, beteges látomásokat, agyrémeket” jelző jelképgazdagság (a megidézettek Balázs János fogalmai) 95
