Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 4. szám - SZEMLE - Orósz László: Bata Imre: Veres Péter

Bata Imre igen bólinthatott volna a „várjunk”- ra. Kitérhetett volna az elől a feladat elől, hogy Veres Péter életművének problémáival foglalkozzék, ha szorosan ragaszkodik az Arcok és vallomások sorozat műfajához, ha csupán életrajzi fonalra fűzi az író művekben és személyes megnyilatkozásokban fellelhető vallomásait. Nagyobb feladatra vállalkozott. Ahogy bevezetésében megfogalmazta: „élet és mű kibontakozásában az anyag logikáját” igyekezett felderíteni. Ennek a célkitűzésnek világos következménye: „Nem tértünk ki a kényes kérdéseket föladó művek elől, mert inkább ezek foglalkoztattak, s kevesebb gondot fordítottunk azokra, amik nyilvánvalóak. Nem féltünk hézagosán hagyni a külső életrajzot, mert a szellemi fejlődés folytonosságát kerestük.” (7—8.) De éppen ez alapvető célkitűzés szempontjából már problematikusnak érezzük azt, amit ezeknek a mondatoknak a folytatásaként találunk: „S úgy ítéltük, hogy nem kell máshoz hasonlítani, mert senkire sem hasonlít.” Mert kétségtelen ugyan, hogy Veres Péter sok tekintetben egyedülálló jelenség XX. századi irodalmunk történetében, gondolkodásának alakulása mégsem érthető annak a szellemi, politikai és irodalmi környezetnek figyelembevétele nélkül, amelyben élt és alkotott. S ámbár Bata — helyesen — külön fejezetet szánt arra, hogy „Az irodalmi mozgalmak körén” is bemutassa könyvének pályakezdő hősét, a harmincas évek irodalmi törekvéseinek értékelésében nem igazítja el eléggé olvasóját. Túlzott jelentőséget tulajdonít továbbá Veres Péter autodidakta voltának, ebből magyarázza gondolatrendszerének eklekticizmusát (90.), holott számos példa található még ek- lektikusabban keveredő eszmékre a kor iskolázott műveltségű íróinál. A későbbiekben Bata is említi (159.), hogy Veres Péter „Utóbb önnfenn- tartási taktikának minősíti a negyvenes évek elején kimunkált eszmei álláspontját”: nem lehet ezt a taktikai szempontot sem mellőzni vitatható gondolatainak mérlegelésekor. Lépéseit és visz- szalépéseit hirtelenében a vívóéhoz tudnám hasonlítani, aki hol előrelendül, hol hátrál, távolságot kényszerül tartani, ha nem akar lelépni a pástról, ha végig akarja vívni a csörtét. Állandó kitekintésekre, összehasonlításokra késztethet az a meggondolás is, hogy az író pályájának csúcsai és lankái másként mutatkoznak, ha nem csupán egymáshoz, hanem kortársi pályákéhoz is mérjük őket.

Belülről figyelve Veres Péter fejlődését, arra sem lehetett Bata eléggé tekintettel, milyen hatást keltettek a művei. Ha nem kérhetjük is rajta számon, jeleznünk kell itt, mennyire fontos lenne annak a vizsgálata, mit jelentett Veres Péter jelenléte a negyvenes évek fiatal olvasóinak, diákjainak, a felszabadulást 18—20 éves fővel megérő „fényes szellők” nemzedéknek tudatában. Alighanem ennek a nemzedéknek adott legtöbbet: izgató probléma, hogy milyen arányban pozitív indítást, a nép ügyéért való elkötelezettséget,

milyenben esetleg időleges eltájolást is a leglényegesebb tennivalóktól.

Nincs terünk arra, hogy Bata elemzéseinek útját — legtöbbször teljes egyetértéssel — végigjárjuk; egyetlen mondatát idéznénk ehelyett, azt a megfogalmazást, amely a gondolkodó Veres Péter pályaívének kezdő- és zárópontjait hiteles érvénnyel kijelöli: „A sorstudomány kultúrkritikai nézőpontja a társadalomélettan társadalom- kritikai nézőpontjává változott, a kizáró nemzeti összefüggés emberiségivé tágult, a statikus paraszti mobilis népire fordult...” (261.) E gondolati fejlődés következtében „A parasztság írójából a nép-nemzet írója lett; s ha a parasztság epikusaként a nemzeté tudott lenni, a nép-nemzet írójaként emberiségi távlatokba bontakozott.” (263).

Hogy Veres Péter mindenekelőtt író volt, művész, leghangsúlyosabban Illyés Gyula fogalmazta meg: „A világ értékmércéjét is megütő művész.” (Hajszálgyökerek. 415.) Bata Imre nem vonja ezt kétségbe, sőt helyenként ki is mondja, minthogy azonban a gondolati fejlődésre teszi a hangsúlyt, a művészi teljesítményt némileg háttérben hagyja. Többet és lényegesebbet mond a novellák és regények tárgyáról, ill. a tárgyukat meghatározó élményanyagról, továbbá a gondolati fejlődéshez hozzátartozó eszmeiségükről, mint megformálásukról. Beszél az ötvenes években írt szépirodalmi művek jelképiségéről, példázatosságáról, de már kevesebbet cselekményépítésükről, jellemábrázolási módjukról. Holott

— mint Diószegi Andrásnak az Almáskert c. kötetről írt kritikája figyelmeztet (Társadalmi Szemle 1954. 10. sz.) — a vizsgálódás ezen a téren az eszmeiség szempontjából sem mellőzhető. Diószegi ugyanis messzemenő következtetéseket vont le Veres Péter regényeinek, novelláinak cselekménytelenségéből; azt, hogy nála a pozitív jellemek passzivitásra vannak kárhoztatva, s az író mintegy eszményíti, vagy legalábbis örök sorsként fogadja el passzivitásukat. Nem azért említem ezt, mintha Batától Diószegiével egyező következtetést kérnék számon, inkább vitát ezzel a nézettel, de semmiképpen sem a kikerülését. Megjegyzem, hogy A kelletlen leány kapcsán

— más oldalról — Bata megpendíti ezt a témát. A szerzőt idézi: „Az író ne beszéljen bele a történetbe, bízza a hőseire a mondandóját — szól közbe az igényes olvasó. Most az egyszer azonban nem fogadhatom meg a szavát, mert az én Bórám még semmiképpen sem tudja elmondani a magáét. Nem az érzései hiányoznak hozzá, hanem a gondolatai. Nincs nyelve hozzá. A mi gondolatainkat az emberi létről és történelemről— társadalomról nem lehet a szájára adni, mert azok ott még nincsenek a maguk helyén. Viszont a sorsa értelmét már csak felelős és előrenéző gondolatokban lehet kifejezni.” (237.) Bata lecsap itt a „sorsa értelmét” kifejezésre, s Veres Péter epikus módszerét Németh László Gyászban, Iszonyban fellelhető sorsanalíziseivel azonosítja. Aligha meggyőző módon. Stílusvizsgálat érzékel92