Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - SZEMLE - Tarján Tamás: Tengerlátó (Fiatal költők antológiája)
hetné magát otthonosabban (s majd érezheti is, hiszen szerepel ott is), s a bűvös ötvenes szám nem rekesztette volna ki a nagyjából a negyvenes évek elején-közepén születettek néhány érdemes képviselőjét. A gyűjtemény így is őrzi egységét: mert döntően mégiscsak ennek a nemzedéknek: a „hatvanötösöknek” a verseskötete — azoké a poétáké, akik (prózaíró-társaikkal együtt, vagy éppen prózaírókként is) a hatvanas évek közepén léptek színre, s 1968—69-re erősödött föl igazán szavuk, jutottak önálló könyvekhez, fórumokhoz, tanácskozási lehetőséghez, majd saját almanachhoz, mely megkésve folyóirattá is alakult (Mozgó Világ). Ha seregszemle — hát elsősorban ennek a generációnak a seregszemléje ez az antológia; az ábécé szerint Aczél Gézától Veress Miklósig ívelő sor költőinek nevezetes, időpróbát kiálló versei olvashatók együtt. Újra megnyílik Az elsüllyedt csatatér (Rózsa Endre), amely nem is csatatér és nem engedi a jó ügyért küzdő Fekete Sereg tagjaivá lenni a Bonfinikat (Béres Attila) — de fölidézni segít egykori igazi frontokat, Ismeretlen katonákat (Utassy József) és költőket (Ismeretlen kelet-európai költő verse 1955-ből, Petri György), s amelyen Okság és determinizmus (Szentmihályi Szabó Péter) stációjáig sodródhat az ifjú ember: ,,. . . magyar vagyok, ejég ok arra, / hogy így is legyen rendben, / mert különben két tatár / csinált volna engem, / szocialista vagyok, / mert a kezembe nyomták, / ujjamhoz nőtt: megszerettem, / és megszoktam a gondját, / egykori lángom öngyújtóban, / likas zsebemben hordom, / és a világ keserű füstjét / petyhüdt tüdőmbe fojtom . ..” Mivel a kötet nagyobbrészt a hatvanas évek második feléből, a hetvenes évek legeslegelejéről származó műveket tartalmaz, a versekből kiütő világkép félmúlt állapotot tükröz: öt-hat esztendővel ezelőttit. Az elégikus-keserű hang, árvaság-érzet az uralkodó; mögötte a csak azért is küzdés szemérmesen leplezett, de szívósan élő igénye sejlik föl (pl. Apáti Miklós, Baka István), vagy a nyílt remény harsog, csatázik, verekszik (Utassy József) — vagy (legnagyobb gondolati erővel) értelem és érzelem harmóniája töri át győzelmesen az egyedüllétet, magány-tudatot, feladat-hiányt (Veress Miklós). Az árvaság-érzet leküzdésének igénye, kísérlete: az előd-, az „apa”-, a példakép-keresés csupán a tartalomjegyzékből is nagy erővel tűnik ki: szinte nincs költő, aki ne fordulna több versben is élő és holt nagyokhoz. Dózsa, Petőfi, Ady, s mindenekelőtt József Attila vezeti a sort, de Kiss Benedek vállára veszi Sinka zsákját; Balassi Bálint öccsére hagyja katonaszerszámait, s Ószabó István siet Balassi öccse lenni; s íratik vers Che Guevaráról (Dobai Péter), íratik vers William Carlos Williamsnek (Kemenczky Judit), Walt Whitmannak (Kántor Péter). Ez utóbbiak már átvezetnek az antológia egyik uralkodó, s hatvanas-hetvenes évek fordulójának olyannyira jellemző, sajátos műfajához: a levélvershez. Kortársi levél, macskákkal, Charles Baudelaire-nek, megcímzi Szilágyi Ákos; Levél Francis James-nek, feladója Pécsi Gabriella; Levél Petőfinek (Szentmihályi Szabó Pétertől); Levélpapír, „a tél levélpapírja”, „A CÍMZETT ISMERETLEN” szorongásával és az „elmosódnak népek és hazák” félelmével, Kovács István szép fogalmazásában — s végül Levélminta, Petri György gúnyos „ölel”? „csókol”?, „gondolj a te”?-ajánlataival; a befejezéssel: „Tehát mit írjunk?” Az odafordulás, a megidézés, a levélírás: lehetséges lírai tartalmak és formák. De veszélyük fenyeget. Az igényes, intelligens verselés szintjén — márpedig ennek a követelménynek a kötet valamennyi költője eleget tesz — a művész-előd, az alkotó-példakép neve, egyénisége valami helyett jelenik meg. Igen jellemző például, hogy sokan szeretnék kimondani, megfogalmazni a József Attila-i harmónia és világrend érzetét — ám ehelyett csak József Attila nevének versbe foglalásáig, élettényeinek tárgyszerű és hatásos fölsorakoztatásáig jutnak el. Megtanulná, átéltté lesz így (mindig őszintén) egy-egy sors és életmű jelentése — de kifejezetté nem; és az sem, ami helyett a megidézésre vállalkozott a mai költő. A közvetlen költőelődök béklyózó hatásától szintén nem tud, s talán nem is akar szabadulni az antológia sok alkotója. Szilágyi Ákos észrevételét alkalmazva: puszta ornamentikává tartalmatlano- dik a megtanult nyelv, olykor modor: Weöresé, Nagy Lászlóé, Pilinszkyé. Ezen belül születhetnek szép, jó, maradandó versek; a baj az, hogy még a gyűjtemény erősségei közé tartozók közül is mindenki beéri azzal a versalakkal és költői nyelvvel, amit az előző generációk teremtettek. Miközben halála előtt Nagy László egy új, megváltozott verstermő korszakába ért, miközben Pilinszky a maga szűk körében is talál meghódítandó új pontot, miközben Illyés, Weöres, Vas is továbblépnek (ha nem is nagyot a hetvenes években, de súlyosat) — addig az örökségüket folytatók (naivul vagy elkötelezetten, elbizonytalanodva vagy magabiztosan, büszkén a folytatásra vagy kissé ironizálva is, jobb híján, azt) a tíz-tizenöt évvel ezelőtti Nagy László, Pilinszky János hangján szólalnak meg, vagy követnek szoros nyomvonalon más példát. Neveket bizonyságul itt azért nem sorolunk, mert a merész újítás, a versforradalmi kezdeményezés, az új lírai minőség kezdeti fölmutatása az antológia valamennyi költőjéből hiányzik. Ez a tény nem jelenti a törekvés hiányát is: Dobai Péter, Petri György, Kemenczky Judit, Szilágyi Ákos — más és más módon — belevágtak a kísérletbe; de az eredmény még várat magára (s Dobai kísérlete meg Szilágyié is mintha egyre inkább tagadná önmagát, mint lehetséges gyakorlatot). Sok jó vers van a Tengerlátóban: a művek többsége nem is egyszer kipróbált érték; a színvonal egyenletesen megnyugtató (s a jó átlag itt nem is kevés); ám az új hang nem hallható. Éppen tiz évvel az Első ének című antológia után ebben az újabb nagy összefoglalásban nem szólal meg a „második” 90
