Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - SZEMLE - Orósz László: Bata Imre: Veres Péter
ének. Tandori Dezső jelen-nemléte épp ezért baj. Tandori munkásságát nem szeretnénk túlértékelni (se a „Hamlet-töredékes”, se a „talált tárgyas”, se a „koalás” Tandoriét); ám ő az egyetlen, aki a föllépése óta eltelt másfél-két évtizedben már legalább háromszor volt képes irányt és stílust váltani — úgy, hogy változatlanul egyazon központi gondolat, érzés felé tart. E gondolatról, érzésről lehet vitázni — de a tartásról nem. A hetvenes években Tandori Dezső az egyetlen költő, aki meg tudta újítani a magyar lírai gondolkodást — azáltal, hogy korántsem új, de következetesen és sokoldalúan képviselt mondanivalójának öntörvényű, új, nagy hatósugarú formát talált: új költői nyelvet és új költői világképet alkotott. Ez kötődik például Weöreséhez, Vaséhoz, Pilinszkyéhez, Poe-éhoz, Elioté- hoz és még nagyon sokfelé — de nem egyenes folytatásuk, nem utánzásuk, nem is „megszüntetve megőrzésük”. Tandori lírai forradalmár. A kontinuitásról korábban már esett szó — sajátos módon Tandori, egy előző generációba soroltatván, kimaradt az antológiából (pedig életkora szerint meg logikailag is jutott volna hely számára); „tanítványai” és a vele rokon, de nála halványabb poéták közül viszont — élen a legerősebb tehetségű Várady Szabolccsal — többen is jelen vannak. Akad azután példa arra is, hogy például a legjobb Nagy László-,.tanítványok" (Utassy, Kiss Benedek) már maguk is mesterek (Bari Károlyéi, Nagy Gáspáréi, másokéi) — s ha majd megjelenik a következő antológia, a legfiatalabbaké, be fog bizonyosodni: immár mester Bari Károly is (Balogh Attiláé többek között), mester Nagy Gáspár, Pintér Lajos, Szilágyi Ákos. A folyamatosság, az örökség-vállalás értékes dolog — de meggondolkodtató, hogy a magyar költészet egyik nagy vonulatában különösképpen (és részben a másikban is) lényegében kritika és gazdagodás nélkül, csupán vonzó, de nem kellően jelentős egyéni színezettel követik egymást a generációk. Juhász Ferenc és Nagy László kimagasló értékű újító törekvéseihez Csoóri Sándor, Szécsi Margit kapcsolódott például; következett azután a „Hetek”, majd immár őket is mesterül vallva a „Kilencek” csoportja (utóbbi hiánytalanul, egykori önmagát dokumentálva szerepel a Tengerlátóban). Utassy, Rózsa, Kiss Benedek — valamint Kiss Anna — Baka Istvánnak, Nagy Gáspárnak, Pintér Lajosnak adott inspirációt (a névsor itt sem teljes); s már nekik is vannak követőik. Ebben rend van és természetesség, ebből a folyamatosságból szép versek sora születhet — de a kezdeményezés, a tagadás, az újat-gondolás akaratával ki kell állnia valakinek vagy valakiknek a sorból! Elhagyva most már ezt a gondolatsort: a Tengerlátó ötven költője közül — akiknek egyike sem szerepel tizenhatnál több verssel — természetesen kiemelkednek néhányan. Kiss Anna, Kiss Benedek, Petri György, Utassy József, Veress Miklós elsősorban. S jó alkalom ez a könyv arra is, hogy hangsúlyosan jelentkezhessenek néhányan, akik az önálló kötet csatlakozását egyelőre lekésték: Petri Csathó Ferenc, Várady Szabolcs. Alföldy Jenő találó, szellemes metaforája szerint — amellyel az 1976-os év legszebb magyar költeményeit minősítette — „a magyar költészet, egy évtizeddel nagy korszaka után, még a mostani völgyvidéken haladva is magaslati levegőt áraszt”. A „nagy korszakból”, szükségszerűen, még nem vehették ki részüket a ma harminc-harmincöt körül járó, akkor igen ifjú költők — a mai, széles költői mezőny általánosan jó színvonalában azonban már termékeny részesek. Azt a nem egy tanulmányban megfogalmazott — Álföldynél is hangot kapó — ítéletet, miszerint „az öregedő magyar líra pillanatnyilag nem számíthat erős utánpótlásra”, a Tengerlátó című antológia cáfolni látszik. Líránk éppenséggel csak utánpótlásra számíthat, erősre — ami jelenti a puszta ismétlésnél árnyalattal esetleg gazdagabb újrafogalmazást, a vívmányok ápolását és következetes alkalmazását. Völgyvidékről legföljebb keskeny szegélyben nyílik kilátás a tengerre — de a völgy tengerre fut. A kikötőben már fölsorakoztak, általában erős vitorlázatta!, dingik és kalózok, sárkány- és csillaghajók. Maradnak-e a kikötő hullámcsendes nyugalmánál, vagy lesz bátorsága néhánynak kifogni az első jó szelet? A tenger vár; és Bari Károly valamennyiük művészi felelőssége jegyében fogalmazza verscím- parancsba: Vár rád a tenger. (Kozmosz Könyvek, 1977.) TARJÁN TAMÁS BATA IMRE: VERES PÉTER Illyés Gyula írta — sürgető elégedetlenséggel —, hogy évtizedek kellenek Veres Péter alakjának, jelentőségének tisztázásához. Hozzátette: „A tisztázás nem lesz könnyű. Egyelőre nem látom azt a kiadót, amely az ő életművének, minden írásának megjelentetését sürgősnek érezné. Az előszó írójának ontania kellene azt, hogy de; azonban; viszont. Most az derülne ki, hogy ennek a «szűk látókörű» gondolkodónak nagyon is széles a látóköre; hogy a marxizmus és —ne iszonyodjunk-e kimondani? —a magyar sorsszemlélet elsőként benne forrt egységgé; külön jég- és parázssistergés maradt a szabvány-marxistákban is, a hagyományos sorsproblémásokban is. Innen is, onnan is meglesz tehát az az elfogultság, hogy Veres Péter művét az összefoglaló elemzés helyett csak szétbontsák; megvilágítás helyett meglényeg- telenítsék, vaporizálják. Még a jóhiszeműség is igent fog bólintani arra, hogy «várjunk». Vele, a legidőszerűbbel.’ (Hajszálgyökerek. 420—421.)’ 91
