Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 4. szám - Takács Imre: Izsák példája (versciklus)
Miránk a ház tartozik, amiben élünk, lakunk. Ácsolnak égő kocsit alánk, ha meghalhatunk. Fölröpülünk az égbe maid akkor, lesz rá időnk. Most malmunk őrleménye kötelez minden előtt. Gyapjút a nők ölibe, irhát a kölykök alá! Eszi az asszony tüze, amit csak elbír a váll. Es bírjon mindent is el! - meg ne botoljon eszünk! Hamva is átkot visel annak, ki elvetemült. Ki térít holnapot a máért a kése alá, hogy föntről fénypalota kegyelmet leheljen rá. Bárányhúst egyen az Úr, és fejjen puputevét! Mi élünk ártatlanul, fölbontva szerződését. IZSÁK SZÓL KINT A PÁSZTOROK KÖZT Zabáljon döghúst az Úr, ne kérje kölykünk húsát! A kézben fölbátorul a fényes pálmahusáng, és súlyt a tolakodó lidérces orcájára. Sok már az élet-adó kőszikla-fogsorára. Bűvöletének foglya ritkulva ténfereg itt. Küldheti bármikorra buzeráns angyalait, begerendázott kapu várja a küldötteket. Lábukra Útilapu, nyakukba kőfergeteg! IZSÁK EMLÉKEZIK Amíg a rőzsetüzön égett a bárány húsa, kitárva kóc-köntösöm, melegért mentem oda, mert fáztam, a húsomban égtek a fehér erek, a félsztől lázas voltam, ijedelemtől beteg. Ne ámítsák a nőket, fogdosva férfiakat! Elhessegetjük őket, mint kotló szárnyasokat. S ha égből zuhanna ránk egy is a tar dombokon: küldjük a pokol iránt, mi tudjuk, hol a pokol. Majd élünk — rokkanton is választott életet úgy! Kezdhessék utódaink, ahol mi abbahagytuk. Ók fönnebb indulnak el, ha vallunk hitet értük. Megjuhászodva megyen az Úr majd őeléjük. Apám, kit Ábrahámnak írnak, a földön feküdt, s ahogy a vének sírnak, az arca porba merült. Láttam, a körmével a gyökeret tépi-nyövi. Féltem, ha föléled, a nyakamat tekeri ki.
