Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Kisregény, befejező rész)
Mindenki arra figyelt. — Hogyan? Hát ennél már emberségesebben ezt nem lehet elintézni — válaszolt az emberek feje fölött a megbízott igazgató, kicsit felágaskodva. Az építésvezető gyorsan Kalenda mellett termett. Belekarolt és elhúzta a bámészkodók szeme elől. — Gyere innen . . . Sajnos nem lehet beléjük kötni ... A jegyzőkönyvük megtámad- hatatlan. Nem tudunk semmit sem tenni . . . Bertalan István is követte őket. — Hagyjad! — állt meg Kalenda előtt. — Mindenki elmondta a magáét, neki az a dolga, hogy mondja, nekem meg az, hogy dolgozzak. Örüljön az ember, hogy van egy lyuk a fenekén és szelei, meg hogy . . . — Ne folytassa! Mi az istennek él maga? — Kalenda megragadta Bertalan István vállát. — Csinálj, amit akarsz, de velünk többet ne törődj! Mindenki csinálja a maga dolgát. Én is, te is, mindenki! Valamit a fejedbe veszel, aztán nem lehet kiverni belőle ... — Bertalan István ellökte a férfi kezét a válláról. Ilyen felindultnak még sohasem látta Kalenda. Az öreg csicskás is odajött. — Most már hagyja. Köszönöm, amit értem tett, dehát láthatja . . . A kékköpenyes társadalmi munkások — mire Kalenda visszatért — már a hazainduláshoz készülődtek. — Ne menjenek — mondta Kalenda. — Félórán belül ragaszthatnak, díszíthetnek. Kalenda villanyfúróval dolgozott. A léckeretre ráfektette a deszkát, felül a sarkoknál bejelölte a csapolások szögeit, majd kifúrta a facsavarok helyét. Gondolkodott, majd gyorsan a két férfihoz fordult. — Tudják mit? A deszkákra műanyaglapot ragasztok . . . Pirosat, vagy amilyet akarnak. így legalább nem kell mindig tiszta papírral befedni. — Igaza van — bólintottak a kékköpenyesek. A bejárat mellett a füvön már ott sorakoztak a kivágott betűk. Kalenda elolvasta a szöveget: „Üdvözöljük kedves vendégeinket!” Ezüstszínű, majdnem félméter nagyságú betűket helyeztek a fűre a dekoratőrök. A nap fénye megcsillant rajtuk, Kalenda leguggolt és úgy simogatta az ezüstös felületű papírokat. — Tetszik? — kérdezte tőle az egyik kékköpenyes. Kalenda nem válaszolt. A bejáratnál a kis kaput mérte le, úgy gondolta, hogy rövid vascsöveket szerel fel alulra a deszkalapokra, azt fogja majd a földbe betonoztatni. Már indult is, hogy vascsövet kerítsen elő, a villanyfúróval majd ő megcsinálja csavarmeneteket. A bejáratnál állt. A vasútállomás felől vonatszerelvény zakatolása hallatszott. Egy pillanatra mosolyodott csak el, szerette volna, ha a fiú is ott hallgatná vele a vonat dübörgését, ha együtt örülnének: holnap reggel elmennek innen. — Merre ment ez a vonat? — kérdezte az egyik kékköpenyestől. — Tehervonat volt — válaszolta a kékköpenyes. „Tehervonat, vagy nem tehervonat. . . Mindegy.” Boldog volt. „Hát ez az ...”, gondolta és már úgy nézett az utcára, vissza a telep udvarára, mintha idegen házakat, árkokat, fákat és nyüzsgő embereket látna. „Nem is igaz, hogy itt dolgoztunk”, annyira távolinak és semlegesnek tűnt most minden. A telep udvaráról, 28
