Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 3. szám - VALÓ VILÁG - Szemes Piroska: A népi prevenciótól a családtervezésig
tétében azonban azok is hasonulni igyekeztek, akik megmaradtak a paraszti életforma keretei között. A nem jellemzően egykés falvakban is terjedt az a szemlélet, hogy „okos asszonynak annyi gyereke van, ahányat ő akar”. Mivel azonban a nem kívánt terhesség elleni védekezés ősi, viszonylag biztonságos módjához a partner, a férj közreműködésére volt szükség, csak abban a családban kímélte meg a nőt az utólagos problémáktól, amelyben ismerték a prevenciónak ezt a formáját, s a férj a védekezést nem csupán a feleség feladatává tette. Vidéken élő orvosnő ismerősöm, aki ebben a kérdésben alaposan tájékozódott, esetenként behívta a férjet is, hogy elmondja neki, milyen veszélyes az asszony egészségére a terhességmegszakítás minden erőszakos formája. A restellkedő férfiak ilyenkor azzal mentegetőztek, hogy ez nem az ő dolguk, hanem az asszonyé. A felvilágosítás igénye, lehetőség és a valóság A mezőgazdaság nagy átszervezésének éveiben, az ötvenes esztendők végén, s a hatvanasok elején a szülőkorban levő parasztasszonyok élete egycsapásra megváltozott. Sok családban csak a feleség lépett a termelőszövetkezetbe, a férj eljáró munkás lett. Hetenként, vagy még ritkábban látogatott haza, aszerint, milyen messze talált magának munkát. De még ott is módosult a család addigi életrendje, ahol a férj lett tsz-tag, s a feleség nem lépett a közösbe. Munkaterületük különvált, egyszerre sok emberrel kerültek kapcsolatba, olyanokkal is, akik korábban más rétegéhez tartoztak a falusi társadalomnak. Egy-egy női munkacsapatban nem ritkán együtt volt a hajdani munkaadó a napszámosával, vagy a régi tsz-tag a volt jómódú gazdálkodóval, aki azzal büszkélkedett, hogy soha nem lép termelőszövetkezetbe. A közös munka, s a visszavonhatatlanul érvényessé vált közös érdek azonban idejében meglazította, majd elcsendesítette a lappangó feszültségeket. A hatvanas évek elején, különösen a jobban szervezett termelőszövetkezetekben, már spontán megnyilatkozásokban is kifejezésre jutott, hogy a parasztasszonyok életét színesebbé tette a társaságban végzett munka. írtam is akkoriban arról, hogyan igyekeztek összetartozásukat kifejezésre juttatni olyan szokások bevezetésével is, amilyenek azelőtt nem voltak ismeretesek a falusi asszonyok között. Egy-egy munkacsapatban számontartották egymás névnapját, és ajándékokkal lepték meg az ünnepeltet. A közös munkában megnőtt az információcsere, többet árultak el magukról, s tudtak meg egymás családi életéről. Ennek ellenére továbbra is kinek-kineka maga gondja volt, hogyan védje ki a nem kívánt terhességet, s hogyan szabaduljon meg tőle úgy, hogy mások ne tudjanak róla. Lelkes, a gondokat ismerő védőnők alkalmanként igyekeztek segíteni a hozzájuk fordulóknak, de azokhoz nem juthattak el, akiknek szintén szükségük lett volna a védekezés egyészségóvó módjaival megismerkedni. A csoportos tájékoztatás az egymás előtti szégyenkezés, a lelepleződéstől való félelem miatt nehézségekbe ütközött. Szívesebben őrizték meg azt a látszatot, hogy ilyen problémájuk nincs, hogy okos asszonynak annyi gyereke van, amennyit ő akar, minthogy elárulják tájékozatlanságukat. A hatvanas évek első felében mégis sok helyen tettek kísérletet arra, hogy különféle felvilágosító előadások megtartásával segítsenek ezeken a gondokon. A „Csak nőknek!” meghirdetett ankétok hatása azonban sokkal kisebb volt, mint amekkora lehetett volna. A kultúrházra kifüggesztett plakát lélekben vonzotta az érdekelteket, de sokan nem tették ki magukat annak, hogy idegenek, esetleg férfiak is tudjanak ezirányú érdeklődésükről. Máskor meg a túlságosan szakszerű magyarázat állt a megértés útjában. Az orvos kifogástalan előadása egy felkészültebb, kevésbé gátlásos hallgatóságot valóban ellátott volna a szükséges ismeretekkel, de a nemiséget szégyenlő, egymás előtt 63
