Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Kisregény, befejező rész)
Kalenda azt akarta mondani, hogy „menjetek haza”, de aztán már ott is hagyta őket, észrevette, hogy ott áll az ajtóban a két nő. Az építésvezető — miután kikeveredett a városból — egyre nagyobb sebességre kapcsolt, majd nevetve jegyezte meg, egy pillanatra Kalendához fordulva: — Ez aztán a meglepetés . . . Hogy mi ketten, anélkül, hogy tudtunk volna egymásról ... így összekerüljünk .. . Barátnőknek udvarolunk . . . — Azért van egy kis különbség — szólt közbe Szalai Magda. — Mert ők Mártával szeretik egymást, én pedig csak a szeretőd vagyok ... Jó, ha mindenki mindent tud . . . — mondta tárgyilagosan. Az építésvezető a nőre nézett, aztán egészen addig, amíg Szalai Magda kis házához nem értek, hallgatott. Lehetett már itt többször is, mert jól ismerte az utat. A kis faház mögött — esteledett már — megfújta a szél a nádat. Kalenda lement a vízpartra, egy pillanatig a hajlongó nádast, majd a víztükröt bámulta. Márta állt meg mögötte. — Szép hely. Akarod, hogy nekünk is legyen . . .? — kérdezte. Kalenda nem válaszolt. Leült a partra. A tó körül a víkendházak úgy sorakoztak, mintha óriás szemekkel bámulnák a vizet, a keskeny utak mentén meg-megremegtek a fák. Kalenda összébbhúzta magán a zakóját. A nádas hajlongása egyszerre csak felerősödött. — Eső lesz — mondta a nő a háta mögött. — Gyere, menjünk be, megfázunk. — Egyszer — kezdte Kalenda, — elmentem az apámmal nádat vágni. Nagyon régen volt. . . Még gyerek voltam. Kellett a nád. Azt hittem, hogy az ólat akarja befedni vele. Tehenünk is volt, kettő, én a szekér alatt vártam meg, amíg apám dolgozott. Aztán észrevettem, hogy a nádasban mindenféle madarak jöttek-mentek, nem kellett sokáig gondolkodnom, hogy ott a fészkük. Elkezdtem keresni... S nem találtam. Sokáig keresgélhettem, mert csak este találtak meg . . . Parasztok kerestek, többen jöttek, a rokonok is, meg mások is ... Én meg — állítólag — aludtam a zsombékon .. . Elaltatott a nád . . . Meg a nehéz levegő. Ezt mondták. Egyszer már voltam a Balatonon is, pár éve, s akkor valahogyan eszembe jutott, azóta úgy vagyok ezzel . . . — Hogy? — kérdezte Márta. — Ha hazamegyek, ültetni fogok a kertbe vagy a kapu mellé. Kimegyek a vízpartra, onnan hozok . . . Egyszer már mondtam az apámnak is, akkor kinevetett. Azt mondta, bolond vagyok. Márta a férfi vállára hajtotta a fejét, majd átfogta mind a két karjával a vállát, megcsókolta a nyakát. Kalenda hátradőlt. Szorosan feküdtek egymás mellett, amikor szemetelni kezdett az eső. így maradtak. Kalenda kitartotta — mintha felfogná vele az esőcseppeket —, aztán ökölbe szorította a kezét. A vizet a nő arcára csurgatta. Márta nevetett. — Akkor engem is viszel? Megmutatsz anyádnak is? — kérdezte. Kalenda nem válaszolt azonnal. A nő gyorsan felállt, az eső elől a kis faház eresze alá futott. — Gyere már onnan — kiabálta. Kalenda lassan emelkedett fel a fűről, aztán meg hirtelen futni kezdett. Az eresz alatt szinte fellökte a nőt, majd felkapta és az eső alá tartotta. — Ne hülyéskedj — nevetett a nő. — Nem vagyok én gyerek.. . Elengedte, szótlanul álltak a falhoz tapadva. — Még mindig nem feleltél — mondta kis szünet után a nő. — Hazaviszel vagy nem? — Te mit szeretnél? — a férfi maga elé bámulva kérdezte. A nő sokáig várt, csak azután válaszolt. — Nem tudom ... — és most nem nézett Kalendára. 18
