Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 1. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Kisregény, befejező rész)

— Nem tudom, nem tudom . . . Hát akkor mi az istent tudsz? — a férfi hirtelen felcsattant.

— Miért, te tudod? Te biztosan tudod? Akkor miért éltél évekig másutt? Eddig hol éltél? Tíz éve nem jutott eszedbe, hogy hazamenj ... És most, éppen most?

Kalenda nem válaszolt. Az meg sem fordult a fejében, hogy Márta nem menne vele. Ebben biztos volt, eddig is csak úgy tudta elképzelni, hogy hazamegy, hogy együtt mennek .. .

„Dehát ez lehetetlen.” Kalenda az ereszcsatornát bámulta. Márta durcásan, konokul nézte az esőt. „Hogy nem jönne? Hogy velem nem jönne? Hogy ezek után nem jönne? Azt mondta nekem, hogy boldog, amikor itt volt az apám, akkor is azt mondta . . . Az istenit... Játszott velem ..

Kapuvári Márta még mindig az esőbe bámult, a semmibe. Kalenda megérezte, hogy nem fog vele jönni. Valami most, ebben a pillanatban szakadt meg közöttük.

Kalenda — amióta az eszét tudta — mindig büszke volt: pillanatok alatt gördült végig benne most is az elhatározás, „könyörögni nem fog. Ettől a pillanattól úgy fog viselkedni, mintha idegen lenne. Jó lenne innen minél hamarabb hazamenni . . .”

— Itt a lakás, maradj itt. Megélünk — fordult a férfi felé Kapuvári Márta.

— Ez a rohadt eső is most tudott eleredni — a férfi a könyökével az esőbe csapott.

Márta hátralépett. Kalenda szemét kereste, a tekintetét, de a férfi a tó felé nézett,

majd kiállt az esőre és a víkendháztól elvezető utat méregette.

— Gondolj csak arra, hogy a házamat én építettem, a két kezemmel . ..

— ... meg a férjeddel — egészítette ki Kalenda.

— Igen ... A férjemmel... — hagyta rá a nő.

— Ezért nem akarod itthagyni. Még most is a férjedet. . .

— Nem igaz. Hogy mondhatsz ilyet? — Márta megfogta Kalenda karját. — Minek beszélünk erről? Most már, hogy lassan elfelejtek mindent. Minek? — a nő halkan beszélt.

— Azt csinálsz, amit akarsz — mondta kis szünet után Kalenda.

— Gondolkodj egy kicsit! Te mondod, hogy az egy falu, az apád is mondta, hogy sokan elköltöznek onnan ... Elmenekülnek... Oda akarsz házat építeni? Ahonnan mindenki megy ... Elmenekül ...

— Micsoda? — nézte Kalenda — Dehogy menekülnek ... van aki elmegy, van aki marad. Úgy, mint másutt. ..

Aztán levette a kabátját, a fejére húzta, kilépett az esőbe.

— Hová mégy? — kiáltott utána a nő.

Kalenda nem fordult vissza. Márta utánarohant.

— Gyere vissza! Gyere vissza, beszéljük meg — állt meg a férfi előtt.

— Hova indulnál, ebben az esőben? Mit akarsz?

— Dolgom van ... — válaszolt Kalenda.

— Gyere vissza — és Márta visszahúzta a faház elé. — Sosem beszélsz arról, hogy mit csináltok a munkahelyen. Látom, hogy emészted magad.

— Semmi közöd nincs hozzá — válaszolt Kalenda.

Ekkor nyílt ki a faház ajtaja. Szalai Magda állt meg az ajtóban. A haját, a blúzát igazgatta. Ka|enda látta, hogy mögötte az építésvezető a nyakkendőjét köti meg, aztán a kabátját veszi fel.

— Gyertek be — intett nekik Szalai Magda.

Bementek, Szalai Magda még megigazította az ágyat, a szeretkezés nyomait magától értetődő természetességgel tüntette el. Aztán két törülközőt dobott a szekrényből Mártának. A nő az egyiket odaadta Kalendának. Mind a ketten törölgették a hajukat, az arcukat, a nyakukat. Nem szóltak.

19