Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Kunszabó Ferenc: Maradandóság a változásban

vagyis ott is szántó lesz, mihamar. Az új gazdálkodási forma így szaporítja önmagát, rohamosan. Árokszállás Tanácsa is ilyen határozatra jut 1796-ban: „Az a Határozat tétetett, hogy senki közel az Búzához Juh állást tsinálni ne merészellyen. Az juhászok penig valamikor az Búzában találtatnak, kemény páltzákkal büntettessenek.” Száz pált- zákat kaptak azok a pásztorok, „kik betyároknak nevezett gazemberekkel ármány- kodtak”, azaz a kezükre bízott jószágot nekik eladták. Berényben viszont Zámbori Ferencet akasztófára ítélik 1791-ben, mert „nem tekintvén az vonyó marháknak szűk voltát, az jászbirini pástrúl 2 lovat, Jánoshida alul esmeg 2 lovat, Jokahalmárul szinte két lyóféle lovat ellopott, eltolvajlott és elhúzott.” Az általam kiemelt részek érzékeltethetik számunkra, hogy a kornak milyen finom megkülönböztetései voltak az eltulajdonításra, mégpedig néma stílus gazdagítása céljából, hanem a lopás körülményei szerint. Mi már ezt nem értjük, nem ismerjük, annyi azonban világos, hogy a pásztorok, kik egy előző történelmi korszak egyre fogyó képviselői voltak, milyen gazdag változatait eszelhették ki a magántulajdon elleni támadásoknak.

No persze, nem valami emberbaráti (vagy szocialisztikus) megfontolásból: ők is magántulajdont akartak gyűjteni. Ám ezt még az ő körükben sem szabad általánosítani, mert a jász pásztor, mint az egyre inkább földmívelő és falu-, illetve városlakó gazda, nagy többségében csendes, rendes, fegyelmezett. A betyárromantikát inkább csak ponyváról vásárolva szerették, a gyakorlatot nemigen űzték, aminek jó bizonyítéka lehet, hogy a XIX. századból egyetlen híres jászföldi betyár neve sem kerül elénk. A jász kora tavasztól késő őszig, pitymalattól napszentültig kint volt a határban, minden dologra fogható ija-fijával és szolgájával egyetemben. A búza a XIX. század elején már nem négyszeres, hanem nyolc-kilencszeres, s lassan eladni is jut belőle, amit az is mutat, hogy ebben az időben a marha- és gyapjúkereskedők mellett már a terményfelvásárlók is megjelennek és letelepednek a tájban. Jószágon, búzán és gyapjún kívül azonban alig akad más kivinni való. Egyedül talán a jász átlagnál is nagyobb szaporaságú Árokszálláson honosodik meg a gombkötés, és az ezüstözött, aranyozott, meg piros aranysujtások készítése a XVIII. század végén, de már a selyemgombolyítás vagy a gyapjúfeldolgozás sehogyan sem tud gyökeret verni, pedig nyersanyag lett volna hozzá bőven. Mindamellett, a XIX. század első felében szaporodnak a céhek, ezek azonban nem annyira kivitelre, mint inkább a Jászság ellátására dolgoznak, és az első nevek idegenek, mindenütt. így például Berényben, 1803-ban: Krajzelmayer lakatos, Weiss Gottfrid asztalos, Spahr Antal apotekárius, Schenbach sarkantyús, Krakovitzer serfőző, Uhril Dániel tímár, Kralelits gombkötő, Grimbert kötélgyártó, Santer zsemlyesütő, Gottwill János chirurgus, Winglmeier vendéglős, Höffstetter kávéházas, és a többi. A kereskedők között pedig: Michalides, Dzián, Sismis, Avaku- movics, Szerafin, Hadzsi, Dezmond, Morzál.

A nevekből kitűnik, hogy míg az iparosok csaknem kizárólag németek, addig a kereskedők rácok, görögök, törökök és örmények. Zsidót egyetlent sem engednek be, egyik jász városba vagy községbe sem. így például Árokszállás Tanácsa 1843-ben ezt veszi jegyzőkönyvbe: „Közakarattal és megegyezéssel elhatároztatott, hogy tekintetbe véve az izraeliták által már eddig ezen Kerületben, jelestül Félegyházán elkövetett zsarnoklásait, ezen Tanáts sem ezen, sem a jövő folyam alatt, valamint a közösségek, úgy az egyesek boltjaiba is bébocsájtani teljességgel nem akarjuk.” — Mik lehettek ezek a zsarnokiások, nem tudjuk, mindenesetre az első izraelita kereskedő 1850-ben költözhet be a Jászságba, mikor az önkényuralom a kerületek és a közösségek minden autonómiáját megszüntette — s az új kereskedő elem mintegy két évtized alatt úgy megszaporodik, hogy az összes rác, örmény, török és görög kereskedő kiköltözik. „Nem állhatták a versenyt” — állapítja meg egy kiegyezés utáni újságcikk.

85