Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Kunszabó Ferenc: Maradandóság a változásban
nagycsaládok fiatalabb férfiai ugyanezt tették, az idősebbek és a fiatal nők pedig egyre inkább a földet mívelték. A lustákat, dologkerülőket, a betegséggel vagy valamilyen szerencsétlenséggel sújtottakat kivéve senki sem éhezett ebben a korban, mindenki gyarapodhatott, jószágot tarthatott, amit kicsaphatott a jászsági vagy kunpusztai legelőkre — de mert földet (házhelyen, szőlőn és kerten kívül) egy kummát sem vehetett, általános szokássá vált itt is, mint a két másik kerületben, sőt a szintén kiváltságos szerb, horvát és oláh határőr vidékeken, hogy fiatalemberek jöttek szerencsét próbálni, s 10—15 évi kemény szolgálat után visszamentek szülőhelyükre, házat építettek, földet vettek, egyszóval rendes gazda módján berendezkedtek (ekkoriban ezért nincs még szükségünk az Új Világra: megtaláltuk saját Amerikánkat itthon) — ha ugyan már előbb be nem nősültek valamelyik módos helybeli családba, ami megintcsak nem volt ritka jelenség. A háromas kerülettel foglalkozó szerzők, kik többnyire jeles tudósok, mint például dr. Fodor Ferenc professzor úr is, a XVIII. századot tartják kunok és jászok fénykorának, mikoris hosszú évtizedekig nyugalomban élhettek, s noha fiaik többször kimentek a Habsburgok (többnyire vesztes) háborúiba, állandóan gyarapodtak, agrikultúrájuk fejlődött, a török kor által rájuk kényszerített életformát elhagyták, és egyáltalán: behoztak annyit a kétszáz éves gazdasági-társadalmi hátravettetésből, amennyit behozhattak. S tették mindezt úgy, hogy közben állandóan a magyar fejlődés elején jártak. — Ha e tárgyú ismereteimet összegzem, én is hajlok erre a véleményre, noha az ő konklúzióiktól több ponton eltérő következetéssel a fejezet végén. Lássuk most röviden, milyennek is jelezhető a Jászföld élete a Rákóczi-szabadságharc végétől az 1848-as forradalomig? Feljegyezték, hogy Berényt tavaszonként egyetlen hatalmas tó vette körül, s a víz nyáron sem párolgott el, nem folyt le teljesen. A jószágok sokszor csüdig álltak a vízben, úgy legelték a zsombikokat. „Lelegeli mind a vízig” — a mondás ebből a korból maradt fenn, nyilván. A pásztorok a kiemelkedő részeken, az úgynevezett kunhalmokon álltak, ültek, hevertek, ettek-ittak, aludtak, de elsősorban persze figyelték a nyájat, s ha az rossz irányba fordult, elibük küldték a komondorokat. Az apró puli itt ekkor még nem honos, éppen a vizek miatt. Be a községbe többnyire lóháton, vagy lóvontatta ladikon mentek, s ugyanígy az asszonyok, lányok a magasabb hátakon lévő kaszáló kertekbe, a kalászos és kapás földekre, meg a szőlőkbe, bár ez utóbbiak igen messze voltak, többnyire kívül a Jászföldön, a Mátrához emelkedő dombvonulatokon, s így eleinte csak az északi községek éltek saját termésű gyümölccsel és borral. A kenyérgabona négy és ötszörös, jó esetben hatszoros, de aszályos években csak háromszoros termést hozott, ami utóbbi azt jelenti, hogy egy kalász három magjából kettőt meg lehetett enni, a harmadikat pedig újra a földbe kellett dugni. S bár a XVIII. század harmincas éveiben már itt is megjelenik a kukorica, a dohány, sőt a dinnye, szántóföldi termelésben ekkor még nem önellátók. Gyapjún és marhán cserélik az élelmet, minden évben. De többi gulyáikat felhajtják Bécsig, Linzig, s le egészen Belgrádig meg a szlovén vidékekig, ahol német, francia, olasz, görög és török kereskedőknek adják el. A gyapjút már ebben a korban is főként a tatai királyi takácsműhelyek vásárolják. Láthatjuk, mint gyűlik a pénz, hogy majdan megválthassák magukat. Az állatállományt időnként frissítik. A feljegyzések szerint a Kárpát-medence szinte minden pontjára elmennek jó tenyészanyagért. Úgy látszik azonban, hogy külföldre nem járnak ilyen céllal, bár közvetve onnan is juthatott hozzájuk már akkor, hiszen tudjuk, hogy például a szatmári békét szerző Károlyi Sándor elsősorban Nyugatról szerzi be magjószágait. Nagyon érdekes, hogy ennyi jószág mellett a trágyázás ekkor még nincs divatban náluk, mint az egész országban is inkább csak a német telepesek 82
