Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Kisregény, befejező rész)
— Miért nem mondta el, hogy maga kérte, aztán nem kapta meg? — szólalt meg végül Kalenda. — Nem mondtam. Minek mondtam volna! Én már a telep kerítésén túl voltam, amikor a fiú adogatta át a kerítésen az ajtókat. Ekkor vettek észre. Pedig Bertalan István figyelt. Nem vette észre, hogy Mireisz éppen arra jár. — Ezek selejt ajtók voltak? — Igen. Csak még nem volt ráírva, hogy selejt. Ezt már nem tudtuk beépíteni. Attól féltem, hogy ha kiselejtezik, akkor ezt is elviszik. — Beszélek az építésvezetővel — ígérte Kalenda. Aztán felállt az asztaltól, a konyhaajtó előtt megállt egy pillanatra, balra tekintett, Turóci felesége lépett ki a szobából. — El fogsz menni a házból, ilyen szégyent hoztál a fejünkre! — mondta az asszony. Turóci nem válaszol semmit, kikísérte Kalendát, az udvaron kezet fogtak, majd Kalenda mégegyszer elismételte: — Beszélek az építésvezetővel, nyugodt lehet. Holnap találkozunk. — Holnap vasárnap — mondta Turóci. — Vasárnapi műszak lesz. Kalenda hazasétált. Útközben a várost figyelte; a gyümölcsfákkal zsúfolt kiskerteket, az orgona-sövényeket. A templom előtt idős férfiak és asszonyok beszélgettek, ,,úgy mint nálunk” gondolta. A templomból orgonamuzsika szűrődött ki. A templomkert tölgyfáin feketerigók ugráltak, valahol nagyon messze egy vadgalamb szakadatlanul turbékolt. Itt a templom körül lehetett a régi városközpont. A házak ablakain zöld zsalugáterszárnyak lógtak, a kerítések mellett takarosán metszett buxusok és fenyőfák árnyéka a frissen nyírt füvek víztől csillogó hajlatain remegett. „Mindenkinek van otthona”, jutott hirtelen Kalenda eszébe az apja. Most döntötte el, hogy haza fog utazni. Hogy ő is otthont alapít, lesz szép kertje, gyümölcsfái, lesznek szomszédai, lesz családja. Úgy rendezi majd be a lakását, ahogyan ő akarja, „meg fogok nősülni, persze, hogy meg fogok nősülni . . A faháznál már várták. Kalenda megismerte azt a kocsit, amivel a présházaktól az építésvezetővel — pár napja — eljött. A kocsiban az építésvezető mellett Szalai Magda ült, hátul pedig Márta. Gyorsan beszaladt a faházba. A két férfit már nem találta bent. Felvette a tavaszi kabátját. A kocsiban az építésvezető nevetve kezet rázott vele, Szalai Magda megcsókolta az arcát, Márta belekarolt, majd a vállára hajtotta a fejét. — Legyen szíves az étterem felé, beszaladok egy percre — kérte az építésvezetőt Kalenda. Kalenda tudta, hogy az étteremben megtalálja a fiút és Bertalan Istvánt. Jól számított. A bejárattól nem messze szótlanul ült az asztalnál a két ember. — Berúgtam . . . Berúgtam Józsikám —állt fel Bertalan István az asztaltól. Megölelte Kalenda vállát, megsimogatta a haját. Aztán egy pohár pálinkát nyomott a kezébe. Kalenda visszatette az asztalra. — Igyál velünk ... Ne utasítsd vissza — kérlelte Kalendát Bertalan István. — Úgysem láttál még részegen . . . — Veled meg mi van? — hajolt a fiúhoz Kalenda. A fiú felnézett rá. — Semmi — mondta és újra a pálinkásüvegeket bámulta. — Tudod-e, vén koromra jegyzőkönyvbe vettek. Elkérték a személyi igazolványomat — mondta Bertalan István és megtörölte izzadó homlokát, aztán a szemét. — Tudom — mondta Kalenda. — De semmi baj nem lesz. Reggel én fogok beszélni az igazgatóval, a csoportvezetővel. Most pedig . . . 17
