Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)

1978 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: A vidékiség tünetei

K. Ferenc felsőoktatási intézményben tanított. Az egyetem elvégzése után közvetlenül oda került, első „igazi” munkahelye volt. Ennek megfelelő lelkesedéssel, ambícióval látott munkához. Aránylag rövid, egy-két éves kezdeti időszak után egyre gyakrabban keveredett konfliktusba kollégáival. (Ezek természete itt lényegtelen; később majd még lesz róluk szó. Egyelőre elég annyi, hogy — szerintem — legtöbbször lényegében neki volt igaza.) Egy idő után helyzete tűrhetetlenné vált. Bár — és ez lényeges — a felszín csak lassan változott: patriarchális közvetlenséggel beszéltek vele, közvetlen főnöke továbbra is ellátta „atyai” jótanácsokkal, sokáig részt vett a közös névnapokon. Valójában azonban minden elképzelhető módon megpróbálták lehetetlenné tenni: minden szakmai-oktatási elképzelését mereven elutasították, cikkeit, tanulmányait nem engedték közölni, fizetésemelésből, prémiumból „kimaradt” stb. És több ízben, hol nyíltan, de inkább burkoltan tudtára adták, hogy egyáltalán nincsenek megelégedve sem munkájával, sem, főleg, magatartásával. Érthető tehát, hogy K. Ferenc távozni akart. Egy alkalommal módja is lett volna: budapesti egyetemre hívták. Bejelentette távozási szándékát főnökének, aki a szokásos patriarchális jóindulattal közölte, hogy természetesen ha K. Ferencnek így jobb, ő a maga részéről nem gördít akadályt útjába, és sok szerencsét kívánt új munkahelyéhez. Másnap —ezt K. Ferenc hónapokkal később véletlenül tudta meg — kocsiba vágta magát, felrohant a minisztérium illetékes osztályvezetőjéhez, és hogy milyen érvekkel, természetesen nem tudható, de rávette, hogy az állásváltoztatáshoz ne járuljon hozzá.

Az eset sokféle tanulságot rejt. Most csak egyetlen kérdést emelek ki: miért ragaszkodott a főnöke K. Ferenc ottmaradásához, holott elégedetlen volt vele? A dolog belső logikája a következő lehet: Ők — a főnök és a többi kollégák — teljesen jól érzik magukat az adott kisvárosban, az adott munkahelyen. Mégpedig azért, mert — és ez a felfogás önértékelésük megtartásának követelménye — ez a hely kitűnő, itt mind szakmai, mind egyéb téren magas szintű, igényes életet lehet élni. Ha azonban valaki ebből a körből saját akaratából kilép, akkor ezzel az aktussal megkérdőjelezi ezt a felfogást. Mintegy rákényszeríti az ottmaradókat arra, hogy újragondolják önmagukat, önmaguk helyzetét, újragondolják azt, hogy vajon tényleg ez-e a „lehető világok legjobbika”, vajon nem öncsalás-e itt tökéletesen elégedettnek lenni? K. Ferenc távozása, különösen, mert magasabb szintű intézménybe, magasabb beosztásba hívták, biztonságos önbizalmuk létalapját ásta volna alá. Esetleg kiderülhet, hogy ők nem azért vannak és maradnak ott, mert az tényleg jó hely, hanem azért jó nekik, mert tehetségükből, ambíciójukból, emberi értékeikből nem futja többre. Meg kel! tehát akadályozni, hogy valaki saját elhatározásából elmenjen. És aztán mi történjék vele? Vagy be kell törni, hogy neki is ez legyen a „jó hely”, vagy eltávolítani; de akkor már ők távolítják el! — Ez azonban már későbbi kérdés, nem ennek a történetnek a tanulsága.

Mi tehát a viszonyítási alap beszűkülésének lényege? Az egyén elfogadja szűk lokális környezetét, a várost, mint egyetlen lehetséges mozgásteret, mint legfőbb, csaknem kizárólagos viszonyítási alapot. Önmagát pusztán mint a város polgárát fogja fel és értékeli, és szem elől téveszti mind a város, mint egész, mind saját maga szélesebb, átfogóbb társadalmi közegbe ágyazottságát. Elhagyja-elszakítja emberi és szellemi kapcsolatait a lokális környezeten (városon) kívüli világgal, értékeit csak a városra vonatkoztatja, tevékenységével csupán a városhoz kötődik. Mindez úgy konkretizálódik, hogy akiben kialakul a ,,vidékiség”-nek ez az összetevő eleme, az szellemi szintjében, gondolkodásmódjában azt és csak azt nyújtja, amit a város megkíván, értékrendjéül fenntartás nélkül elfogadja, amit a város értékel, tevékenységében pontosan igazodik ahhoz, ami a városban szokásos, amit tenni szabad és tenni illik, továbbá e szellemi szintet, értékrendet, tevékenységszerkezetet többnyire igen intoleráns módon képviseli minden „idegennel” szemben.

62