Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Bánlaky Pál: A vidékiség tünetei
Érdemes ezeket a részmozzanatokat külön-külön is megvizsgálni. A szellemi szint, a horizont beszűküléséről. F. András közel 50 éves tanár. Eredetileg latin —német szakos, jelenleg németet és magyart tanít. Híres pontosságáról, precizitásáról: a szakfelügyelők mintaképül állítják a fiatalok elé. Hozzá bármikor nyugodtan be lehet menni óralátogatásra: biztos, hogy április 14-én éppen arról lesz szó, amit szeptemberben elkészített tantervében megtervezett, biztos, hogy a gyerekek tudni fogják a leckét, és az is biztos, hogy nem fogják az óra menetét oda nem illő kérdésekkel zavarni. Igaz, az is biztos, hogy — egyik enyhébben, másik jobban — unatkozni fognak. F. András pedig esténként Vergiliust és Goethét olvas (természetesen eredetiben), s ha belelendül, pohár bora mellett színes, lebilincselő, gondolatgazdag előadást rögtönöz Janus Pannonius költészetéről. Miért nem próbálja bevinni tudását, széles látókörét, hallatlan előadókészségét diákjai közé? „Itt? Ezeknek . . . ? A srácok persze élveznék . . . Talán ... Ide figyelj, Janus Pannoniusra egy órám van. Ha belemennék úgy igazán, három is kevés ... És akkor jön a szakfelügyelő, elcsúszás, tanterv .. . kell az ördögnek. Pár éve akartam fakultatív latint. . . jött a suskus: azért, hogy plusz két túlórám legyen . . . beleuntam a buz- gólkodásba. Hagyjanak békén. Megcsinálom, ahogy akarják. Ha nekik ez kell ...” Tehát: teljesít annyit és csak annyit, amennyit az adott közegben elvárnak tőle. Más — tartalmilag is kissé más — változat: Zs. Péter eredetileg tanár volt. Nem dúlt benne a pedagógusi elhivatottság, nem túl nagy lelkesedéssel vesződött a néha valóban nem angyal-mód viselkedő nebulókkal — elvállalta hát egy üzem kultúrházának vezetését. Meghirdette — tényleg meghirdette: munkatervek és jelentések elvi részében gyakran leírta — programját: közel vinni a kultúrát a széles néprétegekhez! Nem arisztokratikus magas-művészetet, amit nem néznek-hallgatnak meg a dolgozók, hanem olyant, amit szeretnek, értenek. Majd később, lassan, fokozatosan lehet rávezetni őket a magas-kultúrára is. Programjának jegyében sorra szervezte a magyarnóta-esteket, a fiatalság kedvére a beat- hangversenyeket, a könyvtárban olvasó-mozgalmat szervezett, ahol — a „beszoktatás” érdekében — Berkesi, Szilvási volt az ajánlott irodalom stb. Természetesen programjain maga is részt vett, az ajánlott irodalmakat, hogy beszélgetni tudjon róla, mind elolvasta. Csoda, hogy nem jutott ideje néha bemenni a szomszéd nagyobb város színházába, elolvasni egy — mondjuk — Thomas Mann- vagy Solohov-regényt? A kultúrház- ban a lemezjátszóra — nehogy elriassza a dolgozókat — még véletlenül se tett fel Bartók vagy Beethoven-lemezt; mire hazaért oly fáradt volt, hogy saját lemezjátszóját ki se nyitotta... És gyakran panaszkodott, hogy nincs ideje egy igazán jó könyvet elolvasni stb., stb., mert „ . . . valakinek áldozatot is kell vállalnia a munkás-művelődésért. Hát nem igaz?” De igaz. Ő vállalja az áldozatot. (Amikor legutóbb láttam, éppen „munkáskórust” vezényelt a kultúrház kertjében, borospohárral kezében. Azt énekelték, hogy „Eltörött a hegedűm ...” A szöveg talán jelképnek is értelmezhető . . .) Ő tehát szintén annyit és csak annyit teljesít, amennyit környezete megkíván, de ehhez még ideológiát is gyárt. S most próbáljunk a mélyére nézni: mit jelent és hogyan jön létre a szellemi horizontok ilyen fokú beszűkülése? Alapvetően jelenti olyan szellemi szint és olyan szellemi teljesítmények elérésének igényét, amit a város igényel, amit ott helyben és azonnal használni lehet. Az értelmiségiekre nézve azonban ez a követelmény további komoly következményekkel jár. A közösség — a város, mint közösség — zártabb, így bonyolult, bőséges és viszonylag intenzív a kapcsolat nem-értelmiségi rétegekkel. Az értelmiségi tehát a maga szellemi horizontját önkéntelenül azokhoz méri. Szemben a nagyvárossal, ahol a kapcsolatok 63
