Forrás, 1978 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1978 / 1. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (Kisregény, befejező rész)
— Háát. . . Előfordul mindnyájunkkal — mondta magától értetődő természetességgel az idős férfi. — Nézzen a fejemre, ritkul a hajam, őszülök. A kisasszony pedig még . . . — A kisasszony idősebb, mint a fia! — mondta Márta. — Ha egyetértés van, akkor nem baj, akkor semmi sem baj — legyintett az idős Kalenda. — Az egyetértés mindent kiegyenlít. . . — Minek kell erről beszélni? — szólt közbe Kalenda József. Felállt, megkereste a pincért, fizetett, majd szólt Mártának, hogy „menjünk, megmutatjuk apámnak H-t, úgysem járt még erre”. Az utcán munkából hazasiető emberekkel találkoztak. Szíjon, madzagon lógó aktatáskájuk verte az oldalukat, többen hatalmas táskarádiót bömböltettek. És jöttek egyre többen, borostás arccal, a fiatalabbak megnőtt hajjal. Éppen előttük állt meg egy földre meredő részeg férfi, nyitott aktatáskájából szűrődött ki az éles dobozhang. Motyogott valamit, majd még felerősítette a rádióját. — Micsoda zenebona van itt az utcán — jegyezte meg idős Kalenda. — Ezek az emberek a H. környéki tanyákról, falvakról járnak be, igyekeznek a buszmegállókhoz — magyarázta Márta. A siető emberek sokasága egyre jobban megtöltötte H. főutcáját. Amikor idős Kalendát kikísérték az állomásra, és elbúcsúztak tőle, meg kellett ígérniük, hogy hamarosan hazamennek. Előtte írni fognak, de a hazamenetellel nem késlekednek. Amikor kihúzott a vonat az állomásról, Márta odabújt a férfihoz. — Hát ő az apám — mondta Kalenda és a kevézel bizonytalan mozdulatot tett. Hazamentek Mártához. A nőnek hirtelen eszébe jutott, hogy Szalai Magda meghívta őket a tó mellé. „Tudod van ott neki egy kis hétvégi háza . . . Picike kis házikó, olyan, mint a mesékben . .. Eljön Magdi vendége is.. . .Kocsival megyünk, a Magdi fiúja visz majd bennünket.. .” Kalenda emlékezett rá, hogy erről neki is beszélt a kávéfőzőnő. — Haza kell mennem, otthagytam a biciklimet a faházban, visszaviszem a tulajdonosának . . . — De nagyon siess — szólt utána a nő. — Érted megyünk, még sötétedés előtt ott leszünk! — kiáltott utána. XIII. A szobában a bicikli ott árválkodott, ahová állította. Bertalan István és a fiú az ágyon feküdt, egyikük a mennyezetet, a másik a falat bámulta. — Mi van veletek? — kérdezte a biciklit megragadva Kalenda. Bertalan István felült az ágyon, végigdörzsölte az arcát, a szakálla sercegett az ujjai alatt. Aztán hátrasimította a haját, de a feje tetején még így is ott éktelenkedett az ég felé ágaskodva egy vékonyka hajcsomó. — Nincs semmi — válaszolt Bertalan István. — Elálmosodtam. Nem érzem a derekam. — De valami bántja magát, meg őt is — mutatott a fiúra. Bertalan István nem válaszolt, felállt és kiment a szobából, a fiú meg — bár Kalenda látta, hogy nem alszik, az ujjait a tapétán húzogatja — nem fordult el áfáitól, s nem szólt hozzá semmit. A biciklit kivitte a szobából. A bejáratnál a lépcső szélén ott ült Bertalan István. — Mi van, rosszul van? — nézett Kalenda rá. 15
