Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 10. szám - MŰVÉSZET - Keserű Katalin: A gödöllői művésztelep és a népművészet
tősségéből magyarázták, ezzel szemben Bori most a „kisregény egyik legjelentősebb vállfáját megteremtő” művészt, a modern magyar próza egyik előfutárjának arcát mutatja meg Cholnoky Lászlóban. Bemutatja: az ördöggel szövetségben vergődő lelkek haláltáncát miképpen festi meg Cholnoky, aki mint hajdani képíró (festő) elődei a végítélet-freskón, megőrzi realitásérzékét a „szürrealista káprázatok”-ban is, s válik a századvég elkárhozás-körképének világ(kép)-írójává! Az álom és látomás állomásain keresztül eljut Cholnoky káprázat élményének stációjáig, hogy a második személyé' közlések — az önmegszólító novellamonológ magyarázatával summázza Ch. L. prózájának egyik legérdekesebb eredményét. S mintegy előlegezi azt a megállapítást, melyet a könyv végén (Kosztolányi regényeiről szólván Esti Kornél-tól) idéz, s elfogadhatunk axiómának: „Egy álom is valóság.” A Bori-kötet utolsó vizsgálódása Kosztolányi regényeiről, a szerző szavával „előtanulmány”, a számottevő szakirodalom ellenére is, bár valamennyi Kosztolányi-regényről szól és vázlatosságában is érdemleges. A rossz orvos regénykísérletben az „elidegenülés” korabeli bemutatását „az emberi kapcsolatok devalválódásának a drá- májá”-t észrevételezi, tovább mutatva az utat a Pacsirta és az Édes Anna felé, s még a Néró regényhez is! — míg a Néró-ban a „politika és művészet kapcsolatai — de patologikus szinten” problematikája kontúrozódik Bori véleményében; a Pacsirta „a nosztalgia és a kegyetlen látásnak” a regényeként vizsgáltatik; az Aranysár- kány-ban pedig a mű „filozófiai kulcsára az egzisztencialista regény-irodalom révén bukkanhatunk, a legközvetlenebbül Camus Bukás című regényére hivatkozva” a szerző nyomán. Itt sem formai hasonlóságokat keres Bori, hiszen „az igazság elviselhetetlenségét” látja meg mindkettőben. Az Édes Anna cselekményében, Anna tettének ok és okozati összefüggéseit vizsgálva megmutatja Kosztolányiban: „az emberi létélmény legjelentősebb magyar prózai kifejezőinek egyikét”. Végül a Mostoha regénytöredék ismertetésével, s benne a „lélektaniság” nyomkeresése után a tanulmánykötet koncepciójának alaptételéhez jut vissza, a már idéztem estikornélos álomélet attitűd bemutatásával, hogy az ismételt ösz- szefüggéseket: a kafkai víziót (pl. A víz alatti város rajza) a Kosztolányi „Doppelgänger”; (Esti Kornél) elbeszélésekben fölfedezhessük. A szerepjátszásnak, Kosztolányi költészetéből oly ismerős élethelyzetnek kiteljesedését, az „énjének kettősségét” vállaló költő prózaírói arcát a maga jelentőségében kontúrozza szerzőnk. A könyv legjelentősebb esszéje a közbülső: Krúdy Gyula,,nagy évtizede”, melyben az első Szindbád-novelláktól a Hét Bagoly-ig kíséri figyelemmel Krúdy művészetét. Egy pályaszakasz történetének vázlatát nyújtja, de túlságosan szerény az esszéíró műfaji önmegjelölése, hisz e „vázlat” könyvnyi terjedelmű, (a 66—335. oldalig), akár önálló monográfia is lehetne, csakhogy nem monografikus jellegű, hanem egy írói világképnek „alakulástörténete”, lényeglátó megjegyzésekkel gazdag írás. Csupán e nagyigényű tanulmány szerkezetének ismertetésére szorítkozunk, hiszen a két részre bontott „vázlat” I. részében sem kevesebb, mint 27 hosszabb-rövidebb fejezetben elemzi a „Krú- dynál jelentkező emlékkérdést”; míg a tanulmány II. szakaszában újabb 18 fejezet, mennyiségileg is jelentős. Ha fejezetenként csak kétsoros mondatokban összegeznénk Bori véleményét, megsértenénk; s így sem lenne néhány flekknél kevesebb recenziónk e része, inkább a Krúdy-kutatók és az érdeklődők kedvéért fölsoroljuk, mely Krúdy-mű- vekre figyel Bori Imre „Krúdy-breviáriuma”. Tehát az elemzések sorrendjében: I. Szindbád novellák, Francia kastély, A vörös postakocsi, Palotai álmok, Aranykéz utcai szép napok, Őszi utazás a vörös postakocsin); — e korszak első szakaszát az utóbbi regény fordulópontjáig vizsgálja. II. Az említett fordulópont az Őszi utazás korszakváltás — novellái, továbbá a Bukfenc c. kisregény és a többi mű: Napraforgó, Az útitárs, Pesti nőrabló, Asszonyságokéba, Kleofásné kakasa, Velszi herceg, N. N„ Őszi versenyek, Mit látott Vak Béla. .., Nagy kópé, s végül a Hét Bagoly boncolgatásában mutatja meg, hogy „elsősorban a költői világképpel tart rokonságot Krúdy művészete”. A Krúdy-filológia fontos termése e „vázlat”. Legfőbb érdeme ennek az elemzés-láncolatnak a Krúdy-effektusok föltérképezése. Ez a lexikálisán sem jelentéktelen adatgyűjtés, nem panoptikum-félhomályban merev figurákat mutat, hanem a mindmáig köztünk élő Krúdy álommá, költészetté (transz)-formált alakjait. A szerző tudományos elemzőkészsége, fölkészült filológusi s intuitív érzékenysége bizonyítja, hogy egy-egy író portréja így hitelesebb, mint gyakran az emlékező kortársak megszépítő képzeletének fakuló dokumentumaiból. Mert az író változékony és mégis egyazon arcát művei dokumentálják, s az elemző elsősorban az írásokban rejtőzködő személyiséget mérheti meg az esztétika érzékeny mérlegén; — megfelelő érzékenységgel. Krúdynak erről a valódi arcáról írta Szép Ernő 1912-ben a Nyugat Almanach-ban, ekkor még csak Szindbádban ismerhetve fel őt — „Szindbád az emlékek vándora, az a magányos melancho- likus hajós, aki nem viharos tengereken hánykolódik, nem a csodák, a borzalmak tartományai felé evez, hanem a múlt holt vizein kalandoz álomszigetek között.” Találó ez a megfogalmazás, s utaljunk vissza a Cholnokynál fölvillantott jelképes álomsziget motívumra, valamint Bori Imre meglátására, melyet Krúdy vizsgált korszaka ösz- szegezéseként mond, a Hét Bagoly kapcsán: — lezárva fejtegetéseit —, hogy „Krúdynak itt sikerült, ha kompromisszumok árán is, hőseit elvinni a Senki-szigetre”, s ezzel a Jókai-problematika 90
