Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Király László: Sétalovaglás
összecsengések elgondolkodtatóan maradandó kísérlete minden további mű. Az ikonok világától a szürrealizmusig terjed a kondori kép. William Blake-től a Vámosig. De Kondor művészetében érzünk valamit a csak önmaga munkájában és kezében bízó ezermesterek gesztusaiból is: itt legkivált bicskával faragott és szegezések nélkül összerótt faliszekrényeire, ikonosztázaira gondolhatunk; az albumban ezek közül a Dózsa emlékére épített szárnyasoltár, a Savonarola-ikon található. Kondor „a teljesség igézetében élt”—írja a tanulmányban összegzésül Németh Lajos. Állításaival csak egyetérthetünk, de mindez talán mégsem különíthette el a festőt a kortársaitól, mint ahogy a bevezető ezt értékeli. Parányibb „igézetből” aligha születhet megrázó és jelentős alkotás, és nem kevesen élnek hasonló igézetek alatt. Kondornak ezekkel volt és ezekkel van kontaktusa a kortársak közül, maga is keresett hasonló kapcsolatokat. De a legfőbb összhangja mégis az övéhez hasonló lírai izzású költőbarátokkal alakult, igazi társakat csak bennük talált. Az 1968-as velencei biennálé magyar pavilonjába, az 1976-os milánói magyar tárlatra, a tárlat plakátjára és katalógusának címoldalára Kondor művészete méltó társak között került. Az album 25 táblán és kitűnő reprodukciókon idézi a főműveket. Megannyi egykori reveláció. A gazdag bibliográfia és tárlatjegyzék előtt Németh Lajos tanulmánya olvasható, ebben az életmű „történelmi, társadalmi és lelki dimenzióit”, a művek „motívumkörét és szimbólum- rendszerét”, a sajátos filozófia festői megvalósulását, Kondor fotóművészetét és költészetét elemzi a tudós jóbarát. Sokrétű „Kondor-képével” egyetérthetünk, minden állítása megbízható és megalapozott. BODRI FERENC KIRÁLY LÁSZLÓ: SÉTALOVAGLÁS Bálint Tibor, Szabó Gyula és Szilágyi István könyvei mellett egyértelműen, félreérthetetlenül a sütői igény fogalmazódott meg Király László Kék farkasok című prózai művében, melynek lírai önkeresése, vívódó emlékidézése, a környező világ önmagán való átszűrése: mindig a költőt sejtette. Őt egy régi híd hívja, „emlékei között” sétál, széthajtja az emberarcok álságait, hogy mögöttük az igazit megtalálja. „Uramisten, milyen nagy dolog, amikor otthon van az ember vagy amikor hazatalál! Hova szakadtam én innen?!” — kérdezi. Ez az önvallató líraiság vezet el a költő Király Lászlóhoz. Önmagát keresi, vallatja az éj magányos pillanataiban, fehér papírral maga előtt, légszomjjal küszködve, örök mulasztások terhét hordozva. — A nyugalom érkezése című versében. Az éj, a halott költők éje, s megidézi ekkor Petőfit, ki élőként vonja felelősségre az utódot, a költőt; a Törökverőt (talán Zrínyire vagy Hunyadira gondol), ki a nép megmentéséről szól; szembenéz Ady vallató tekintetével. Tárgyak, könyvek, emlékek, múltés jelen tolul egymásra a költői képzelet áttűnő filmszalagján: az egymásra találás szépsége, az asszony szomorú szeme, kalotaszegi táncosok mozgása, Csehov merengő hősei. Azt hiszem, Király László kötetének ebben a kiemelkedő versében olyan költői kifejezésmódot keresett és talált meg, mint Proust vagy Krúdy az eltűnt idő nyomát keresve, melyben a költői látomás szinte természetesen kapcsolódik a világ tárgyi emlékeihez. Király László költői világában, az álom és az emlék gyakori villódzásában nem különül el egymástól a régi és az új,a halott és az élő. Ez jelenti világának bizonyos teljességét, időbeli tágasságát. Ebben a kötetében egymástól távol helyezi el egy „ciklusát”, a régi mestereket, melyben a múlt egy-egy sokszor igazán távol levő alkotóját szólaltatja meg. Ezek a versek nem hasonlíthatók Juhász Gyula hasonló verseihez. Ott az éremszerű portréformálás a vers lényege, itt a múlt mesterei szinte időtlenül, korokon átnyúlva szólnak hozzánk. Király László Heltai Gáspár munkájának megtartó erején mereng, Tinódi török világának fekete színeire figyel, Szenei Molnár Albert önemésztő munkája kapcsán a mindig felmerülő vívódás szólal meg: és meddig? és minek? És a régi mesterek között megjelenik Petőfi legyőzhetetlen alakja — a kivédhetetlen halál lángolásával. Majd Eminescu tűnik elő a múlt sötétjéből, kínlódva minden alkotó gondjaival: csak ember lehetett, nem több. És nem tehetett mást, mint „daloltam árva népemet. / Daloltam sorsát, örökét, ritka-gyér mégis-örömét.” S talán e képzeletbeli ciklushoz illeszthetjüka filmrendező Kosa Ferencnek ajánlott, Dózsa György imája, 1514 című versét, melynek ajánlása feltételezi az ítélet című Dózsa-film ihlető erejét. A filmbeli Dózsa is belülről látja sorsát, a versbeli parasztvezér is személyessé formálja mondanivalóját. A régmúltat idéző lánc, izzó korona, vér mégis élő: „élőfakeréken izzó abroncs-idő”-ről ír. S a Dózsa-val- lomás az igaz szó keresésére is sarkall: „Beszélők terelik, pennásokédesgetik másra a szót.” És a korábban emlegetett író-portrékra rímelnek a XX. századi magyar írókat felvillantó versek. Krúdy Gyula emléke talán az őszi utazások híres vörös postakocsijára és a Szindbád-történetekre is utal, s közben a merengés bölcs melankóliáját is irígyli a hajszolt korban élő utód. Máskor juhász Gyula elmosódó költő-alakja tűnik fel. Később a kilencvenéves Kós Károly nemes magatartására figyel: „szavunkban múltunk/múltunkban/jövőnkre biztatás.” S a kötetzáró nagy verskompozíció címében és a mottójával is Radnótit idézi: Erőltetett menet. S ebben a menetben nemcsak a Radnóti által is megírt bölcs borozások tűntek el (Ä la recherche), hanem a barátok is. Király is így használja talán a „szétszóródtunk” igét, és így villant90
