Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 7-8. szám - SZEMLE - Kőhegyi Mihály: Hegyi Klára: Egy világbirodalom végvidékén
ja fel a tragikusan korán elhunyt kitűnő Kalevala- fordító Nagy Kálmán alakját. Majd így folytatja: ,,elment Vejnemöjnen halált kutatni, alszik a Házsongárdban.” A költő a Sétalovaglás című kötetéhez írt vallomásában is tisztán megfogalmazza: „vereség-hangulatú éjszakák” szülték e verseket, de reménykedik abban, hogy a benne rejlő bánatot és halált „kiénekli” magából, és reményt fakaszt bennünk. A vers is képes a katartikus élményekre, mint a tragédia. Király az elesettekről ír, de mégis a „vagyunk gyönyörűsége” biztatja (Sétalovaglás). A Lengyel képeslapok esti sorai, Wajda filmképei mellett ott élnek a krakkói vidám bábosok. A József Attila versére írt dallamvariáció már a címével jókedvet sugall: Kis derűs dallam. 1970 májusában fekete virágról dalol, a November vége című versében (eredeti montázstechnikával élve) az emlékekben csillogó fényeket s a kísérteties vasdobok hangját veszi észre. Szervátiusz Tibor szobor-Krisztusát nézve fáj neki a keresztrefeszítés: „Bocsásd meg mégis vétkeink, / nem mi gondoltuk ki e kínt.” Derű él a család pillanatait őrző sorokban (A hazatérő, Ildikónak, Lacinak), vagy a gyermekének szóló, ősi óvó szavakat egymáshoz illesztő versben (Ennyi). Máskor meg az utókornak szánt versben a fintor, a későbbi és a mindenkori meg nem értés lehetősége szólal meg, hisz ki figyel a költő mindennapjaira? . . . (Utókor). Király László kötetcíme félrevezető: a Sétalovaglás könnyű utat ígér és jó kalandot. Legfeljebb Csontváry különös világát asszociálja (Sétalovaglás a tengerparton). Helyette a költő „vereséghangulatú éjszakákon” született, megszenvedett, katartikus erejű verseket nyújt át — vigasztalásul. (Kriterion könyvkiadó, 1976.) SZEKÉR ENDRE HEGYI KLÁRA: EGY VILÁGBIRODALOM VÉGVIDÉKÉN A török korról a történettudomány és a szép- irodalom sokféleképpen vélekedett és vélekszik mind a mai napig, s az ítéleteknek ez a tarkasága nyilván még jó ideig megmarad, hiszen mindkét felfogáshoz bizonyító adatok tömegét lehet felsorakoztatni. Hegyi Klára — bölcsen — nem vállalkozik a kérdés eldöntésére, csupán a régebben közölt források és a maga, évtizedek óta gyűjtött levéltári anyagát szólaltatja meg, ötvözi szerves egésszé. Fejezetcímei már eleve jelzik, hogy a szemben álló felek, a gazdaságilag és vallásilag két külön világ saját igazának felsorakoztatása helyett a kényszerű együttélésből folyó általános törvényszerűségek az elsődlegesek a számára. Nincs a magyar nemzet történetének mozgalmasabb, messzeható eseményekben gazdagabb időszaka, mint a XVI. század első ötven esztendeje. Véresen levert parasztháború nyitotta meg az emlékezetes események sorát, melynek „örök emlékezetére” Kenderesi András, Bács megyei földesúr tüzes vassal keresztet süttetett jobbágyai homlokára s úgy bélyegezte meg őket, miként a juhokat szokás — ahogyan az egykorú krónika írja. Ezt csakhamar a mohácsi csatavesztés követte, mely véget vetett a nemzeti királyságnak három darabra tépte s állandó csatatérré változtatta a századok óta összeforrott államterületet. A két király, Habsburg Ferdinánd és Szapolyai János hirdette ugyan a török elleni harcot, de mit sem tett a török veszély elhárítására. Fontosabb volt számukra a másik hatalmának megtörése, mint az ország megmentése az ellenségtől. A birtokos osztály pedig gazdagodni akart a két király ellentétén, egyiktől a másikhoz pártolt, mindig ahhoz, akitől gazdagabb birtokadományt remélt. Az idő, ami Mohács óta elegendő lett volna Mohács jóvátételére és az ország megmentésére — ezt Nemeskürty könyve, hibái és kifejezetten tárgyi tévedései ellenére is helyesen sugallja — visszavonhatatlanul elmorzsolódott a belső küzdelmekben. A török uralom mint valami ék hasított az ország szívébe és itt állott annak közepén. A megmaradt területek életét a folytonos (részben a magyar végváriak által elkövetett) rablások mellett elsötétítette a félelem, hogy a török a szétszakított ország egészére ráteszi a kezét. A hatvanas évek végén megmerevedett az eddig hullámzó határvonal s lényegében megmaradt a török korszak végéig. Az új hatalom tehát hozzáfoghatott a végleges birtokba vételhez. Bács-Kiskun számos esetben szerepel a könyv lapjain, szerencsénkre nemcsak a gazdag és önállóságukat jórészt megőrzött városaink (Kecskemét, Halas), hanem jelentéktelen kis települések is. A Duna menti Szeremle egykori fekvéséről, területének változásáról egyenesen külön fejezetcím szól. Fontosak számunkra a török alatt beszivárgott délszlávok jogi és társadalmi helyzetéről írottak is, hiszen ezek nélkül nehezebben értenénk meg Észak-Bácska falvainak történetét. Hegyi Klára könyve jól érzékelteti, hogy a háború romboló korszaka leterelte a fejlődés rendes útjáról az országot. Ám a kezdődő lemaradás nem írható a török rovására, mert az már az ő ittlétük előtt megindult. Bizonyára a török hódítás nélkül sem kerültünk volna a polgárosuló fejlődés élvonalába. Hogy ez a lemaradás az elkerülhetetlennél nagyobb lett, azt már a török uralom okozta. A tengernyi szenvedést és pusztítást, a széttagoltsággal járó véráldozatot azonban kibírta és kiheverte az ország népe: a jövendő szempontjából ez volt a döntő. (Gondolat, 1976.) KŐHEGYI MIHÁLY 91
