Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - KRÓNIKA - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (8. rész: Mit ér a történelmi néphagyomány?)
némely mezővárosokra, és olyan közösségekre is, mint Torockó, amely sikertelenül küzdött előjogokért. A kisnemesi falvak népe is általában többet tud a történelemből, mint a szomszédos jobbágyfalvaké, ami az egész magyar nemesség múittiszteletével magyarázható. Mindezek mellett a történeti néphagyományok nagy tájanként is megoszlanak. A törökökről mindenütt mesélnek, de legtöbbet a volt hódoltságban. Erdélyben — mint láttuk — a tatároké ez a szerep. A kuruc hagyományok fő fészke az egykori Rákóczi-birtok, Észak-Északkelet-Magyarország. 1848/49 emléke legélénkebb az Alföld déli és középső területein. A betyártörténetek itt és a Dunántúl déli részén a történeti hagyományok központi részébe tartoznak. Északon gyengébbek, Erdélyben majdnem teljesen hiányoznak, mint ahogy hiányzott maga a betyárvilág is. De például a betyárballadákat mindenütt, Erdélyben és Moldvában is éneklik. Igaz, hogy a történeti emlékezet jórészt a szőkébb vidékhez, helyi vonatkozásokhoz kötődik, de az is igaz, hogy a folklór nemzetközi jellege a legtávolabbi falukat is bekapcsolja az egyetemes szájhagyományba. A mondák, mesék, balladák, magyarázattöredékek az esetek nagyobb részében nemzetközileg ismert történetek és motívumok helyi megfogalmazásából születtek. Minél régebbi a hagyomány, annál nagyobb nemzetközi folklórrokonsága, amint ez például Mátyás király és 1848 közötti különbségben tükröződik. A népi emlékezet nem ismeri a magyar múlt minden jeles személyiségét. Épp úgy hiányos a régi királyok névsora, mint a parasztvezéreké vagy végvári harcok hőseié. A kuruc mozgalmak és 1848/49 vezető egyéniségei ugyancsak megválogatva sorakoznak. S amíg több tucat betyár nevét széles vidéken ismerik, a velük egyidőben élt jelentős politikusokét, például Széchenyi Istvánét egyáltalán nem. Pontosan még nem tudjuk, miért és milyen szempontok alapján rostálta meg a népi emlékezet a történelem nagyjait. Leginkább magyarázatnak tetszik, hogy a száj- hagyományban csupa olyan alakok élnek, akiknek haláluk után valamifajta központilag irányított kultuszuk volt. Mindez nem azt jelenti, hogy ezeket a személyeket korábban nem övezhette népszerűség. Éppen erre alapozott, ehhez kapcsolódott a hivatalos kultusz. Csakhogy ezek a hősök mégis másoka néphagyományban, mint ahogy hivatalosan szerették volna látni őket. Gondoljunk akár Mátyás királyra, akit nem képzelhetünk el a nemesség tiszteletében szegányembereket gyámolító, urakat büntető uralkodónak. Vagy Rákóczira, aki minden kuruc romantika ellenére bujdosó, menekülő és egyáltalán nem dicsőséges fejedelem. Nemcsak őket, másokat is, a nép az általa elképzelt jó tulajdonságokkal ruházta föl. Eszményített, népszerű hősök, akik vágyakat testesítenek meg. Mátyás például kétszeresen is az. Megtestesíti a nemesség dicsőséges nemzeti uralkodóba vetett hitét, de a parasztokat segélyező, védelmező jó királyét is. A hősökhöz hasonlóan a történeti események nagy napjainak számontartásában sem igazodik a történetíráshoz a népi emlékezet. A mohácsi csata a legszemléletesebb példa, hogy a sorsfordító eseményekről szinte semmit sem tud. Gyakran hiába keressük a fontos mozzanatokat, helyettük olykor jelentéktelenebb apró részletek őrződtek meg, például az, hogy a világosi fegyverletételkor nagy meleg volt, és a katonák napokig nem kaptak rendesen enni. Tévedés azt gondolni, hogy ezek a sajátságok csak a parasztság vagy a szélesebb értelemben vett nép történeti emlékezetét jellemzik. Hasonló tulajdonságokat mutatnak a társadalom más rétegei is. Az emberek túlnyomó többségének van mondanivalója a történelemről, de csak nagyon kevesen ismerik magát a történelmet megközelítő pontossággal. Az iskolában tanultak vagy a szakkönyvekben olvasott dolgok 94
