Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - KRÓNIKA - Kósa László: Népünk történelmi emlékezete (8. rész: Mit ér a történelmi néphagyomány?)
dővel éppen úgy elmosódnak és átalakulnak a köztudatban, mint ahogy a szájhagyomány is állandóan változik. A valóságban fontosabb és lényegtelenebb részek között értékbeli csere keletkezik. Az idő összesú'rú'södik, megváltoznak a helyszínek is. A hősök és alakok tulajdonságai másokká lesznek. A történeti néphagyominy értékelésével foglalkozók két csoportra oszthatók. Nagyobb részük — köztük Arany János — elmarasztalta vagy éppen közömbösséggel vádolta, mert nem őrizte meg a nemzeti történelem legfontosabb mozzanatait. Mások viszont magasztalták, és épp oly hitelt tulajdonítottak neki, mint a korabeli följegyzéseknek, dokumentumoknak. A kérdés, mit ér a történeti néphagyomány, azonban nem dönthető el ilyen egyszerűen. A legrégebbi korokról szóló emlékezet túlnyomórészt népköltészeti műfajokban, dalokban, balladákban, szólásokban, mondákban, mesékben kikristályosodva maradt ránk. Minél közelebb érünk a jelenhez, annál nagyobb lesz az aránya az élménytörténeteknek, csökken a csodás elemek aránya. Az események a folklorizáció kezdeti fokán vagy annak is előtte állanak. Különösen így van a résztvevők és szemtanúk esetében, illetőleg azoknál, akik közvetlenül tőlük kapták ismereteiket. Éppen ezért a néprajz és a történetírás a szemtanúk és résztvevők visszaemlékezését a közelmúlt tanulmányozása fontos forrásának tekinti. Az egyik néprajzkutató a múlt század végén a Bodrogközben kibontakozott földosztó mozgalom történetét a szájhagyomány bevonásával írta meg. Ugyancsak egy néprajzkutató a Tanácsköztársaság katonáit kérdezte ki aprólékosan egykori harcaikról, és értékes adatokat nyert tőlük néprajzi módszerrel. Számos történetet jegyeztek le a nagy amerikai kivándorlásról és még többet a múlt század második felének, századunk elejének szocialista földmunkás mozgalmairól. A munkásmozgalom múltjának különösen fontos forrása a szóbeli visszaemlékezés. A régi munkásszokások, a szervezeti élet, sztrájkok, tüntetések, május elsejék, illegális találkozók elevenednek meg az idős munkások visszaemlékezéseiben. A munkás- mozgalmi és párttörténeti kutatás rendszeresen gyűjti a második világháború antifasiszta harcaira, az újjáépítésre, a földosztásra, az államosításra, sőt a szocialista építés első éveire vonatkozó szó- és írásbeli visszaemlékezéseket. Vannak a közelmúlt magyar történelmének olyan mozzanatai, amelyekről viszonylag kevés hiteles iratanyag maradt fenn. Ezeknél fokozottabban használják föl a résztvevők tanúskodását. Szóbeli források bevonásával készültek könyvek például a magyar vöröskatonák oroszországi harcairól, a lengyel menekültek 1939. évi magyar- országi befogadásáról és további sorsukról, a magyar fegyveres ellenállás legjelentősebb csoportjáról, a Görgey-zászlóaljról. Mindezek túlnyomó része azonban teljesen kívül áll a folklór határán. Sőt az ilyesfajta anyag földolgozásánál — jóllehet a történészek néprajzi módszerekkel gyűjtik az adatokat — igyekeznek a nem valós, a folklorisztikus elemeket kiszűrni. Természetes dolog, hiszen a történeti hűséget és nem a folklórt keresik. De az sem tagadható, hogy a történeti múltra mindenkor jellemző, mi vált belőle folklórrá. Nem véletlen, hogy a török idők mondáinak tetemes része a martalóc csapatokkal szembeszálló falusiakról szól. Jellemző a Rákóczi-hagyományok tragikus alaphangja is, akár 1843 emlékének kettőssége: a jobbágyfelszabadítás, a függetlenség diadala és a bukás gyásza rávall magára a korra és az események utólagos értékelésére. A történeti néphagyomány legnagyobb segítséget a helytörténetírásnak adhat. A helyi hagyományok fontosak lehetnek a város vagy község múltjának föltárásában. Rávilágíthatnak egy-egy lényeges mozzanatra. A dűlőnevek és magyarázatuk őrzik a régi gazdálkodás, a kipusztult növénytakaró emlékét. A korábbi faluhelyek számon95
