Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: A „fiatal életek” útja a felnőttségbe
Tulajdonképpen mindenről van Bella Istvánnak szava. Az „apátián nemzedék”-élmény, amely máig a sors kegyetlenségét idézi számára, mostanra történelmi távlatot nyert: a nemzedéki élmény történelemértéssé tisztult. A példakereső kapcsolódás mértékteremtő példaalkotássá alakult, a rajongó és önsajnáló szerelem az emberi kapcsolattartás bonyolult rendszereként mutatkozik meg verseiben. A fiatalos láz és a csüggedő felháborodás a meglett ember számvetéseiben kap férfias hangzatot. Az előző kötetében a Hetedik kavicsban néhány terjedelmében is jelentős versben összegezte ezeket a témákat. Most versekre bontva formálja költői világát. Ami korábban az összegezés erénye volt — a konkrétból az általánosba való húzódás — ugyanakkor itt mintha most fékezné is versei alakítását. Mintha mindig csak az összegezésre készülne, úgy alakítja minden egyes versét is. Csak a törvényre figyel, az általános érdekli — az élet konkrét jelenségei mintha csak kép-értékűek maradnának a számára. Mintha az élet gazdagságának tárgyi ismerete szemben állna még nála a „végső dolgokra” figyelő költői fegyelmező szándékkal: verseiben mindig vigyázzban áll a költő. A valóban nagy költészethez éppen erre az általánost megragadni akaró készségre lesz tovább is szüksége, de az élet gazdagságát a jelenségek sokszínű rendszerében felmutató teljesség átélésére is. Bella Istvánnak megvannak hozzá az adottságai. Most már csak azt kell költői gyakorlatában felismernie, hogy az élet jelenségei nemcsak jelzései, metaforái, de megjelenési formái az élet lényegének. És ebben az esetben verse a helykeresés szép példáján túl életünk bonyolult összefüggésrendszerének sokoldalú átérzése és kifejezése is lesz * * * Jól vagy? — kérdezi Ágh István kötete címében. Kérdezi provokálólag tőlünk is. Ritka a kérdő mondat köteteimben: épp ezért nyugtalanít, meggondolkoztat. De a kötetnek csak a címe van a mellünknek szögezve. A versekben a költő önmagába mar: a kérdés önmegszólítássá alakul. A kérdező és válaszoló belső monológjából, lírai meditációjából kapjuk a válaszokat is. Mert Ágh István nemcsak kérdezni tud. A kérdés csak alkalom, hogy pontosan, alaposan utánanézzen életünk különböző helyzeteinek. Mert ha ilyen egyértelmű kérdésekkel szorítja sarokba a költő önmagát, akkor a válasznak is pontosnak kell lennie, nem lehet semmit elkerülnie. A kérdés pedig a közérzetre vonatkozik, lírikusi telitalálattal: a személyiségnek ez az a szférája, amelyben a közösségi és a magánember keresztezi egymást. Társadalmi-történelmi és személyes-pszichikai tényezők egymásrahatásának területe ez, amelyet legpontosabban a lírikus gátlástalan őszinteségével lehet elmondhatóvá tenni,azaz műalkotássá izzítva objektiválni. Természetesen a feldolgozás ez esetben a legfelelősségteljesebb tudati kontrollt, arány érzéket szükségen. Hiszen személyes elesettséget gyakran lehet csak a közösségi meghatározók következményeként láttatni, vagy a közéleti bizalom kifejezésekor elfelejtkezni a magánélet attól elütő jellegzetes jegyeiről. E veszélyeket elkerülő arányos „közérzet-líra” talán legkitűnőbb képviselője a hatvanas években Ladányi Mihály volt. Ő akkor a szocialista eszmény és a napi gyakorlati valóság ütközéspontjain szemlélte környezetét és kalandos sorsú önmagát. Ágh István a hetvenes évek értelmiségi életformát élő emberének érzésvilágát vizsgálja egy történelmileg és társadalmilag meghatározott, állandó átalakulásban levő környezetben. Ágh István verseinek alaphangja első köteteitől kezdve az elégia! volt Korábban a vidékről városba szakadt ifjú élményeit mondta el, majd az elnyúló ,,fiatal”-létből fakadó fájdalmak, hontalanság kifejezője volt. Mostanra ez a hangnem férfias keserűségre változott: a helyt nem találás, a társai veszendőségét átélt felnőtt megoldást kereső-követelő megszólalásává. De profundis,— a mélyből szól, a halottak nevében is, sorsuk magáravál látásával, esendőségük örökségének bevallásával. Sarkaditól Kondorig, Kamondytól Szabó Istvánig vezet a sor, amelynek személyes és közösségi problémáit lírájában magára vállalja Ágh István. Nehéz sors, kegyetlen önpusztító vállalás, — ha nem tud megszabadulni a rémtől és a pusztulást sorsszerűnek látja. De felemelő és nagyszerű írói vállalkozás: a versben felvenni vele a harcot, megszabadulni a rémtől. Mennyiben jár sikerrel Ágh István vállalkozása? Az első lépés a félelem: a társai életmódját élő ember rettenete a szeme előtt zajló tragédiáktól. A már majdnem elbukott ember segélykiáltása. A vers az utolsó szalmaszál, amelybe kapaszkodhat. A köteteleji versek a társ- és környezetkeresés olyan szuggesztív remekei, amelyek intenzitásával bejelentheti igényét a másfajta végre, a rémtől való megszabadulásra. De mindez csak szubjektív óhaj maradna, ha költészetében nem tudna érvényes, hiteles ellenerőt találni. A küzdelem verse a Mátrai négyes című képsorozata. A mélység, a sötétség még az igazi 77
