Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: A „fiatal életek” útja a felnőttségbe
Ez már nem a halottakkal eljátszatott rend, és nem is csak a töredék fájdalma, vagy védelme. Ez már a feloldás képe: a valódi rend és alkotójának bemutatása; egyúttal pedig az egészséges, dolgát végző ember portréja is. Lobog a növénymáglya, zöld a lángja, megégettetik a halál, nincs trónja, nincs koronája. Csillag fölöttünk lebabázna. Csillag fölöttünk lebabázna. Miután pedig felmutatta a közösségben létező ember számára megvalósulható teljes" séget, újabb verseiben visszavezet a veszélyekhez, és az ezzel szemben a Halandó számára megfogalmazott magatartás-képlethez. A jelenre rajzolt töredékké válás egy személyes költői pozíció következménye is. Tapasztalat és élethelyzet összekapcsolása és fájdalmas eltakarása. Múltból, emlékekből épít idilli teljességet, hogy kétségeiről, és azok pontos elemzéséről elterelje saját figyelmét is. Egy külön kis ciklus (Északi fényként, Az utolsó versekből 1, 2, A szótlan napokból, Ami feledhetetlen) személyes letörésről is árulkodik, bennük a költő szinte önmagát is törvénytelen halottai közé sorolja. És ugyanezt teszi életével is: a teljesség elérése helyett a csak egyedi helytállásra való készüléssel, az erre való berendezkedéssel. Melyik határozza meg a másikat: társadalmi tapasztalata, önmagának személyesköltői veszendőségtudata, vagy mindkettő összejátszik, kiegészíti egymást? Hiszen amit magára vonatkoztat, azt generációs élményként is képbe foglalja, már címválasztásában is groteszk sorsra, veszélyeztetettségre utalva (Ha a részegek), amikor indulása barátainak-társainak seregszemléjét végzi: Elhidegüi tőlünk a csillag, s dalunkba varangy raccsol. Amikor pedig közösségi sorsát vallatnánk, személyes pozícióinak bemutatásával válaszol. A konkrétumokra leselkedő elől pedig eltakarja arcát, elzárkózik a törvénymondó, a lehetséges cselekvési magatartást fogalmazó, de végül mégis, akarata ellenére csak szemlélő szerepébe. Mégis a Ratkó-költészet alapjellegzetessége, hogy az egyes ember kiteljesedését közössége sorsának függvényeként tételezi: eredményei a teljesség felé segítik az általa formálódó embert; egyensúlyzavarait pedig a töredékkéválás fájdalma érzékelteti. Érzékeny műszer ez a költészet, amelyben az ideális és a torz konkrét társadalmi-közösségi meghatározottságot nyer. És egészséges vizsgálódási módszer is egyben, amelynek segítségével az egyes ember tudomásul veheti személyes létezése törvényeit is: az élet a közösségben helytállás színtere, a halál sem ijesztő vég, hanem természetes zárás, és a már halottak is továbbélő részei a megerősödő közösségnek. Ugyanakkor ezek a létkérdések is társadalmi meghatározottságot kapnak: az élet ideális esetben a közösség-alkotás láncszeme, de ez az ideális viszony bármikor — szubjektív vagy objektív okokból — el is torzulhat, torzó-létezést eredményezhet; a halál pedig az élet lehetőségeitől függően a kiteljesedett élet lezárulása vagy a lehetőségeit vesztett ember keserves elbukása. * $ * Míg pályakezdőként üdvözöltük őket, egyértelműen emelhettük ki eredményeiket a velük indultak mezőnyéből, így válhattak fokozatosan a „fiatal költészet nagy öreg75
