Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: A „fiatal életek” útja a felnőttségbe
jeivé”. Ugyanakkor nem egy művük okán — azt hiszem nem elhamarkodottan —a maradandóságot is emlegethetjük ma már. Most, hogy költészetükben is afelnőttkorba léptek, megváltozik körülöttük a viszonyítási rendszer. Hiszen most már nem a közös startcsoportból való kiválást figyeljük, hanem az élő, teljes költészetben való helyttalá- lásukat. Az elemző-méltató bemutatás talán ezért is lesz higgadtabb, az eredményeket már a legjobb jelen eredményekhez mérő. Időnként felmerül bennünk a kétely: nem csak a korábbi, generációjukon belüli összehasonlító látásmód miatt tartottuk-e oly határozottan kiemelkedőnek az általuk felmutatott értékeket. És bennük magukban is megfogalmazódik nemegyszer a bizonytalanság: tíilán ez az a pillanat, amikor a társakká lett példák jelenléte nem vigasztal és nemcsak buzdít, de ijeszt is. Hiszen elérkezik — esetükben épp most — az a pillanat, amikor már nem a generációs kereten belül méretnek az alkotók, de az elért eredmények egymás-mellettiségében alakul az értékrend. A kortárs ilyenkor hajlandó továbbra is generációs séma szerintvizsgálódni, a fiatalabbakban mindig is csak a követőket értékelni, a példákat pedig továbbra is utolérhetetlen mestereknek látr.i. És ilyenkor — óvatosságból — több lesz a fenntartása, az eredményekben is a ,,még nem”-re figyel. És közben — hadd legyen személyes is — izgatottan várja, mikor ujjonghat fel, mikor lépheti át saját óvatosságát is. * * * A fenti tanulmányt 1975-ben zártam, 1976 elején küldtem el a Forrás szerkesztőségének. 1977 tavaszán került volna közlésre a már kiszedett írás. Közben a bemutatott költők közül kettőnek, Bella Istvánnak és Ágh Istvánnak megjelent egy-egy újabb kötete, amely pályaképük továbbrajzolását szükségeli. Utószóként ezért a tanulmányhoz csatolom e két kötetről a Magyar Hírlap számára készített sorozatomban megjelent vázlatomat is. * * * Igék és igák — ha akarom: játék. Két többesszámú szó, egyetlen magánhangzóban különböző. Sor végen még kancsal rímet is adna. Mégsem játék: egy költői létezésforma egyszerre elhivatott és groteszkbe játszó kifejezése. Önirónia és ,,csak azért is” vállalás, Bella Istvánnak sikerült valami, ami csak keveseknek sikerülhet. Amikor verseit írja, talán nem is törődik vele, hogy amit csinál, ma igen divatos, főleg fiatal költőink között. Játék a grammatikával, a szavak hangalakjával: a látszólag véletlen összecsengések, stilizált hangalakok, kettétört szavak olyan jelentéstani kapcsolatokat fednek fel, amellyel életünk valóságos összefüggéseit vélik tettenérni. Csakhogy kezükben a vers lassan jól stilizált és ritmizált, szellemes grammatikai—logikai kapcsolatsorrá alakul át, elveszítve nem egy tényezőt, amely a versek esztétikumához szükségszerű komplexitást biztosíthatja. A versek torzóvá válásának egyik változata éppen ez a szellemes, ötletes, nemegyszer mégis felfedeztető hatású játék. Bella István költői törekvése ennek a divatos versalkotásmódnak épp az ellentéte: az ő verseszménye a teljes, minden lehetséges tényezőt felhasználó alkotásmód. Nála a verbális és grammatikai játék a teljes vers egyik alkotóeleme, a költői kifejezésmód gazdagításának egyik eszköze. Eszménye: a szép vers. És ez a szép vers nála már nem valami ellen, de valamiért alakul. Nem ellenpont, hanem az önkifejezés és közösségi gondolkozás ünnepi pillanata. A vers számára a társadalmi és személyes létezés metaforája. Mindig is életérzését, életkorát, kötődéseit és környezeti jellemzőit meghatározó képeket épített verssé. Első köteteiben az ifjúságot a maga életörömével, reményeivel, szerelmeivel, elesettségével és kicsit szentimentális kapcsolatkereséseivel alakította verssé, majd a tapasztalatokat szerző, tájékozódó pályakezdőt, aki az élet visszásságaival találkozva a tűnt reményeket fájlalja. És az ifjúság múltán a vers is veszített a szertelenségéből; a nekigyürkőzés tavaszi kivagyisága éppúgy mulandóvá vált, mint az elkeseredés gyászoló téli világa. A vers már nem egy-egy emberi évszak természeti megfelelőiből táplálkozik, hanem az emberi élet felnőttségében a természet mindenidejűségét igyekszik tettenérni — és viszont. Egyensúlyi állapot jött így létre: a pályakezdő tájékozódó ifjúból az élet tényeivel számot vető felnőtt lett, a tehetséges kezdőből pedig érett költő. 76
