Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: A „fiatal életek” útja a felnőttségbe
De ebben a helyzetben nem túlzás azt mondani, hogy „boldog vagyok”? Nem: hiszen a Bella István „boldogsága” már az újabb sikeres költői vállalkozásokból táplálkozik, abból, hogy a nehéz, sokban lehangoló, sőt pusztító veszélyeket is ígérő világ kihívását elfogadta, elvállalta a mérkőzést. A sikeres feladatvállalás boldogsága ez. Azé az emberé, aki felmérte immár egész életét, nemcsak a kezdetek idilljeit, fájdalmaiban is kéjes életörömét, de a szenvedéseket és megpróbáltatásokat is. Ennek a vállalásnak első pillanata, szinte a szülőfájdalmakat is jelző verse, a J. A-nak ajánlott Amikor című. Ez még formájában követi az előző kötet homokórára emlékeztető, a vers közepén poénban záródó és a végén ismét szétnyíló megoldását. Az első három versszak összesűríti az elődök minden keservét, és lemaradt barátai miatti minden generációs fájdalmát. „Amikor írni kéne”, mindezt egy fiatalos-hetyke gesztussal, de a tapasztalatok miatt már megkeseredett szenvedéllyel akarja kitépni, s belevágni a jövőnkbe, a mesékbe. Innen változik meg a vers, nem megtagadja azokat, akiknek a nevében beszél, de túllép a korábbi gesztuson: teljesebb, nehezebb vállalásra ébred rá. De mikor írni kell: a földet vinni kell! Nem választható szét már a költői gesztus és a költő valóságot elemző munkája: ez a valóság éppúgy eloldhatatlan tartozéka ennek a költészetnek, mint a személyes sors és a tudati adatfeldolgozás: Vinni: a lábunkra forrott vasbéklyót, vaskoloncot — fölbukva, csörömpölve vinni: egymáshoz kötve — mint álnok álmot az állat, Vinni — mint koponyánkat. A világ dolgának és saját személyes problémáinak ez az egyszerre átélése adja Bella költészetének alapsajátosságát. Hogyan tudja ezt a feladatot mostani költészetében megvalósítani? Ahogy korábban az ifjúság képletét szinte egyetlen évszakból, a tavasz és koranyár képeiből olvasta ki, úgy most a felnőtt ember problémáit a természeti ciklus teljes átélésével fogja versébe. Az ember, a versek lírai Én-je átveszi, magára ölti a természet formáit, és azután így kerül szembe a versek képvilágában a természet erőivel, ezt rombolja a tél és erősíti, és növeli a nyár. A tél és nyár szembesítése a felnőttkor küzdőterének metaforája. Másik metafora-rendszert pedig a történelemből bont ki: a háború és béke párharcában vizsgálja az embert. Ő személyesen is a háború sérültje, hiszen apja fiatalon elesett. De ezt a személyes emléket nemcsak mint személyisége sérülését hordozza egész életében, hanem mint a felnőtt ember veszélyeztetettségét éli át. Mindannak, ami valahogy félbemaradt az életében, „tömegsír"-jellege van a számára. Tehát a tél, a háborús pusztulás éppúgy a mai ember összetevője is a szemében, mint a nyárban a kivirulás és a veszélyek túlélése. Ezt mind magunkban hordozzuk, ez alkot meg minket, ezzel kell szembenézni, számolni. így formálódik számára ez az összegezés képpé, például az Egy költő fényképére című portréban: a violák havak idején ideszöknek 68
