Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)
1977 / 12. szám - MŰHELY - Kabdebó Lóránt: A „fiatal életek” útja a felnőttségbe
arca gyopárosai alá — veszésül láncnak, bikacsöknek. Én-központú ez a költészet, szinte minden az emberre, méghozzá a költőre magára utal vissza: minden ennek az Én-nek a metaforája. Csak az első szavakat nehéz, csak az első hangot, csak az a nyéltelen gereblyéjét a száj gyepedző árokpartja fölött, csak az a éjmosta gödrét a süppedő földben, a szájban, csak a g szívig furakodó féreggyökerét, — aztán: magam, magam, magam De nem a kiválás, az elkülönülés irányába fejlődik. Épp ellentéte annak. Ady, Juhász Ferenc példájára ebben az Én-ben érzi összegezhetőnek a világot. Méghozzá a férfikorba ért férfi szemével keresi össze ennek a világnak a képeit. De míg példaképei az Én állapotaiból indulnak hasonlatot keresni, vagy az Én párhuzamául építik fel a világegész látomását, addig Bella István a fordított folyamatot követi. Szétnéz és látása eredményét versbe fogja; a vers végén aztán kiderül, hogy ez a sok látvány mind csak arra volt jó, hogy végül belőlük határozhassa meg a nézőt, kimondhassa a vers poénját, a metaforák megfejtését: magam. Tehát következetesen követi az első kötetében kialakított módszerét, csak most már nem az akkori lírai tartalom (az ifjúság) meghatározására alkalmazza, hanem megnőtt vállalkozása számára használja a jól bevált megoldást. A természet és történelem képei bocsátják rendelkezésére a választékot, hogy belőlük sajátos lírai hangulatait komponálhassa meg; ugyanakkor — fordított folyamatként — éppen sajátos, csak egyéniélményei számára mindezt az általános érvényű- séget, a világ egészébe ágyazottságot biztosítja. Verse így egy-egy élethelyzetet jellemző képek összegyűjtése, és ez élethelyzet elhelyezése a világé képek által jelzett összefüggésrendszerében. Ezt a versalkotási típust legkiemelkedőbb formájában a Hetedik kavics kötet három verse reprezentálja. A Szeretkezéseink című a szerelem extázisának tudati reflexióit rögzíti: hang-, fény-, érzés-emlékeket villant fel, a nyelvi asszociációk kavargásával jellemez. Ebből önállósul a természet, majd a társadalmi lét köréből vett metaforabokrok élete: nem az élmény rovására, — de éppen annak gazdagítására, kiegészítésére. A szerelemről alkotott képűn két teremti újra versében: egy szeretkezés átélésében megidézve a szeretkezés helyét a világ rendjében és az emberi történelem menetében. Egyetlen folyamat élményébe zárva így fogja be a világot és a vállalt emberiséget, hogy ezek jelenléte hitelesítse és szentesítse ezt a talán legszemélyesebb emberi kapcsolatot, sőt egy egyszeri, a költő által a versben felidézett találkozást. Minden, az eddigi költészetéből ismert motívum, metafora-variáció megjelenik itt, összegeződik minden, amit a létezésről és saját személyes létéről leírt verseiben. Az ember a maga teljességében jelenik meg ebben a költeményben: mert vállalja az aktus egyetlen pillanatát, de a benne összegeződő ,,ősök ritmusát” is. A következő vers, az Oszip Emiljevics Mandelstam éjszakái című ennek épp az ellentéte: itt az ember teljességétől megfosztottan, az élet telének kiszolgáltatottan jelenik meg. Mindaz összegeződik ebben, amit Bella elsiratott életében. A lehetőségek elvesztése ez a költemény: halálra kiszemelt apja, elbukó kortársai és saját félelmei 69
