Forrás, 1977 (9. évfolyam, 1-12. szám)

1977 / 12. szám - Balázs József: Szeretők és szerelmesek (III. rész. Kisregény)

— Nem értik, emberek? —a csoportvezető lehalkította a hangját. — Sok pénzt takarítunk meg! Értik? Az állam, a népgazdaság! Ha hamarabb befejezzük az építkezést, hamarabb kezdenek termelni a gépek, ide az irodaházba is hamarabb beköltözhetnek! Ez pénz, ez mind pénz! Értsék meg... És a vasárnapot úgy megfizetik, hogy senki nem fogja megbánni!

Ez az érv hatott még eddig a legjobban. Sem az öreg csicskás, sem Bertalan István nem szólt, mind a ketten azon gondolkodtak, hogy mennyi is lehet az a pénz, amit nem fognak megbánni.

— Mi az emberek? — sietett az ácsorgó munkásokhoz a megbízott igazgató.

A telep bejáratán egy kocsi fordult be, az építésvezető szállt ki belőle, gyorsan a megbízott igazgató után sietett.

— A vasárnapi munkáról . . . Megbeszélés volt — hegebett a csoportvezető.

— És? Mi a probléma? — a megbízott igazgató nem akart hinnia fülének.

— Rendben van a dolog — válaszolt készségesen Mireisz.

— Biztosan? — gyanakodott tovább a megbízott igazgató. — Mert ugyebár, ide nemsokára vendégek jönnek. Egyenesen a miniszter. Aztán a megyei elvtársak. Nekünk itt eredményt kell felmutatni. A minisztert csak az eredmény érdekli, az, hogy ki, miként, milyen eszközökkel, hogyan csinálja, az senkit sem izgat. . . Azt ugye tudják, hogy ezt a gyárat ebben a megyében legalább három város szerette volna még megkapni! És mi kaptuk meg! A többi megyéről, az ország többi városáról most nem is beszélek.

— Megértettük mi ezt — válaszolt gyorsan Mireisz.

— Mindenki megértette? — szólt közbe az építésvezető. Kalenda most látta csak, hogy afiatal mérnök, akit először fehér garbóban látott, aki úgy lépett be — még annak idején — a szobába, hogy úgy tűnt, háromig sem tud elszámolni, most egyszerre mindenki fölé magasodik.

— Ami azt illeti ... — kezdte az öreg csicskás.

— Tehát? — állt meg előtte az építésvezető. — Tehát nincs hozzá kedve — mondta.

— És a többiek?

— Én is gondolkodóba estem — kezdte a mondatot Bertalan István.

— Ezzel nem megyünk semmire — szólt közbe a megbízott igazgató. — A többség akar dolgozni, s ez a lényeg. Ehhez kell alkalmazkodni.

— Én megmondtam az előbb ... A vasárnapi munkát vállalni kell — szögezte le Mireisz.

— Most meg idejön az építésvezető elvtárs és összezavarja a dolgot... A vezetők lejáratását pedig nem engedhetjük meg — állt a csoportvezető mellé a megbízott igazgató.

— Rendben van — mondta még mindig az emberek között járkálva az építésvezető.

— Csak azért megkérdezném a csoportvezetőt: megfenyegette-e vagy nem az embereket?

Kalenda csak most fogta fel, hogy ennek a vitának mi a tétje: itt az építésvezető tekintélye most már egyáltalán nem számít, inkább Bertalan Istvánról és az öreg csicskás- ról van szó. Meg a többiekről, az ismeretlen arcú emberekről, akik úgy hallgatnak körülötte, mintha süketnémák lennének. „Szólni kellene, de mi az istent? Azt mondják majd, hogy én beszélek? Lakást adtak nekem, kiemelt fizetést, mindenféle prémiumokat ígértek ... A pofámhoz vágják majd. Várok. Aztán majd meglátjuk . .

— No, mondja csak, Mireisz elvtárs, megfenyegette az embereket vagy nem? — kérdezte újra az építésvezető.

— Ilyen kérdéseknek itt nincs helye — válaszolt a megbízott igazgató a csoportveze24